Már megint elmerenghettem… ez nem igaz… Edward gyanakodni fog… már gyanakszik… de nem mondhatom el neki… hogy… nem… egész biztos, hogy nem… talán Rose-nak… igen… megvan, hogy mit fogok tenni! Megpróbálok teljesen nyugodt lenni, mikor Edward a közelben van. Kiélvezem a hátralévő életem… kitudja, mennyi van, még hátra. De most mit mondjak Edward-nak?
- Edward, tudod, hogy szeretlek, nincs semmi bajom… csak elgondolkoztam. - és ezután lágyan megcsókoltam. Tudom, hogy Edward nem vette be. De türelmes és megvárja, amíg fel nem készülök, és el nem mondom én, magamtól… na persze, jó vicc. Nem. Azt nem. Nagyon maga alatt lenne, ha megtudná. Ezt nem engedhetem. Nem kérek a szánalomból. Engem ne sajnáljon senki, döntöttem el.
- Rendben. –mosolygott, bár a szeméből csalódottságot véltem felfedezni, azt hiszi, hogy vele van a baj. Miért kell mindig ilyen önmarcangolónak lennie?
- Edward. –suttogtam és tudtam, hogy meghallotta, de nem nézett rám. Megismételtem kicsit hangosabban majd megfogtam a kezét is hogy végre rám figyeljen és lágyan a szemébe néztem. –Edward. Ugye tudod, hogy nem veled van a baj? És… és… - nem bírtam befejezni, mert a könnyeim elkezdtek potyogni, nem is én lettem volna, ha most nem sírom el magam. Fogtam magam és kiszálltam a kocsiból és elindultam visszafele a Charlie házához. Nem sokára hallottam a kocsi nyitódását majd csukódását és tudtam, Edward jön utánam.
- Bella. - Kiáltott utánam. Eddig észre se vettem, hogy merre vettem az irányt… be az erdőbe és már nem sétáltam, hanem rohantam. Megtorpantam.
- Nem! Edward! Hagyj békén! Kérlek! –mondtam majd tovább futottam. Nem néztem vissza, de így is éreztem Edward vizslató szemeit a hátamon. Megálltam. Elgondolkoztam. Körbe néztem, de nem láttam sehol sem Edward-ot. Valahogy sikerült lehiggadnom és végig gondolnom a történteket. Arra a következtetésre jutottam, hogy kicsit igazságtalan voltam Edward-dal szemben. De most először is azt kéne kitalálnom, hogy hogyan jutok vissza az útra… várjunk csak itt a mobilom… nem lehet igaz!!!! A kocsiban hagytam!! Én szerencsétlen! Na, jó. Merről jöttem? Talán balról… vagy jobbról? Ha elkiáltom magam vajon idejön valaki a Cullen család közül?? Egy próbát azért megér.
- Rosalie! Rosalie!! Hallasz?? Kérlek, gyere értem. Légy szíves egyedül! – már ordítottam, a torkom megfájdult. – Ros! Ros! Hallasz? Rose! Rose!
Nem tudom miért Rosalie-t hívtam. Egyszer csak szembe találom magam Rosalie-val.
- Bella! Itt vagyok. Nem kell ordítanod. –mondta halkan és egy kicsit közelebb jött. – Mi a baj? Edward hol van?
- Nem ment haza??- kérdeztem hitetlenkedve. Nem lehet ennyire tökkel ütött… vagy várjunk csak. De. Mégis.
- Miért? Nem veled van?! –most Rosalie-n volt a hitetlenkedés sora.
- Összevesztünk… és… én elfutottam… és… és mondtam neki hogy… hogy hagyjon békén… azután meg eltűnt.
- Jó, Bella, nyugodj meg. Nem lesz semmi gond. Nagyfiú tud magára vigyázni. Inkább meséld el hogy mi miatt vesztettek össze ennyire. Hiszen ti szeretitek egymást…
Hezitáltam egy kicsit… elmondhatom neki? Valószínűleg meglátta az arcomon, mert így szólt.
- Nyugi Bella. Edward nem fog az én gondolataimban olvasni, mert… sekélyesnek tartja őket így hát kerüli azt, hogy az én gondolataimba belehallgasson. –mosolygott rám bíztatóan.
- De… én… én… nagyon idiótán viselkedtem… de… nem… tudtam, hogy… hogyan fogadná a hírt miszerint…- és elmeséltem az egész történetemet Rose-nak nem tudom, hogy miért bíztam meg benne. Talán azért mert az egyik mellékhatása a kezelésnek hogy nem lehet gyerekem és Rose ugyan ezt élte át… talán azért mert most… rögtön a segítségemre sietett.
- Szóval… ez lenne az én történetem… - mondtam könnyekkel küszködve.
- De… Bella… ez egészen biztos? – nézet rám rémülten. – nem lehet, hogy az orvosok valamit félre néztek?
- Egész biztos, hogy nem néztek félre semmit… Több orvosnál is jártam az elmúlt időszakban. Emlékszel arra, amikor eltűntem? És senki nem tudta hol vagyok? Hát akkor az orvosoknál voltam. És ha jobban megnézed mindig délután 2-3 óra körül mentem el… mert akkor fogadott a doktorom.
- Igen. Most hogy mondod, valóban igazad van. Fel is tűnt nekünk hogy eltűnsz… de úgy voltunk vele, hogy ez a te és Edward ügye. – mondta és oda jött hozzám leültünk az egyik közeli kidőlt fára. Hosszasan beszélgettünk. Mindenről. Most először beszélgetésünk óta most vettem észre először a hezitálás nyomait.
- Mondd Rose, mit szeretnél. –mondta gyengéden. Az ajkába harapott de kimondta. Alig értettem belőle valamit, mert hadart, de a lényeget sikerült kihámoznom.
- Tudom, hogy nem kéne feltennem, de muszáj. Miért engem hívtál először? És miért nem mást Alice-t vagy Esme-t? Nincs vele semmi gondom, hogy engem hívtál csak meglepődtem, ahogyan a család többi tagja is. – mondta és itt egy kicsiny mosolyra húzta ajkait. – Emmett nem is hagyhatott ki egy megjegyzést…
Nagyot sóhajtottam. Nem is Emmett lett volna, hogy ha nem hagyja megjegyzés nélkül. De Rose folytatta a mondandóját.
- Mivan, Rosa… lenyúlod az öcskös barátnőjét? Erre természetesen lekevertem egy kisebb pofont, de ő csak brummogott és elment vadászni az erdőbe. – megint elmosolyodott Rose. Mindig mosolyog, amikor a férjéről Emettről van szó…
- Na de ne tereljük a szót. Elmondod, hogy miért engem hívtál… vagy… áá… tudod mit? Hagyjuk az egészet. Nem annyira fontos. –azután gyorsan felpattant. Értetlenül néztem rá.
- Ne Rose. Ne hagyjuk. –mondtam és visszahúztam a fatönkre. – Tudod, hogy miéért téged hívtalak?
Rose megrázta a fejét. –Nem. Azt hittem, hogy utálsz… idáig… erre meg most engem hívtál. Hogy az igazat mondjam megzavartál egy kicsit… nem… nem is kicsit… nagyon. –szidásfélének szánta, de azért mosolygott hozzá.
- Eláruljam az igazat?
- Ez csak természetes. –mondta Rose.
- Na… jól van… nem lesz semmi gond… hidd, el minden jóra fordul. –karolt át Rosalie. Ez az emberi gesztus nekem jelen helyzetemben nagyon jól esett. Csitítgatott. Végül a karjaiban aludhattam el, mert amikor felkeltem már a Cullen házban voltam Edward ágyában… és Edward a kezeimet fogta miközben maga elé beszélt… magát hibáztatja… szólni próbáltam neki de… nem tudtam… és hamarosan már megint mély álomba merültem. Mikor újból felkeltem már megint este volt… most már tudtam jelezni Edward-nak hogy ébren vagyok mire ő elmosolyodott. Valami nem stimmel… nem szóltam Rose-nak hogy ne szóljon senkinek. Én marha! Csaptam a homlokomra… Edward meglepetten nézett rám.
- Kérlek, szólsz Rose-nak? És hozol fel, kérlek szépen egy tollat és egy papírt?- néztem rá könyörgően. Edward zavarodott tekintettel hagyta el a szobát, de teljesítette azt, amire megkértem.
- Hálásan köszönöm Edward. –mondtam és lejjebb húztam, hogy egy csókot kérjek tőle.
Miután végeztünk Rose lépett be az ajtón. Egy üzenetet vetettem a papírra.
- Ezt majd innen távol olvasd el. – írtam egy másik üzenetet. Bólintott majd magamra hagyott. Újból mély álomba szenderültem.
