Új történet! 2.fejezet

Bella szemszög:

Már megint elmerenghettem… ez nem igaz… Edward gyanakodni fog… már gyanakszik… de nem mondhatom el neki… hogy… nem… egész biztos, hogy nem… talán Rose-nak… igen… megvan, hogy mit fogok tenni! Megpróbálok teljesen nyugodt lenni, mikor Edward a közelben van. Kiélvezem a hátralévő életem… kitudja, mennyi van, még hátra. De most mit mondjak Edward-nak?
- Edward, tudod, hogy szeretlek, nincs semmi bajom… csak elgondolkoztam. - és ezután lágyan megcsókoltam. Tudom, hogy Edward nem vette be. De türelmes és megvárja, amíg fel nem készülök, és el nem mondom én, magamtól… na persze, jó vicc. Nem. Azt nem. Nagyon maga alatt lenne, ha megtudná. Ezt nem engedhetem. Nem kérek a szánalomból. Engem ne sajnáljon senki, döntöttem el.
- Rendben. –mosolygott, bár a szeméből csalódottságot véltem felfedezni, azt hiszi, hogy vele van a baj. Miért kell mindig ilyen önmarcangolónak lennie?
- Edward. –suttogtam és tudtam, hogy meghallotta, de nem nézett rám. Megismételtem kicsit hangosabban majd megfogtam a kezét is hogy végre rám figyeljen és lágyan a szemébe néztem. –Edward. Ugye tudod, hogy nem veled van a baj? És… és… - nem bírtam befejezni, mert a könnyeim elkezdtek potyogni, nem is én lettem volna, ha most nem sírom el magam. Fogtam magam és kiszálltam a kocsiból és elindultam visszafele a Charlie házához. Nem sokára hallottam a kocsi nyitódását majd csukódását és tudtam, Edward jön utánam.
- Bella. - Kiáltott utánam. Eddig észre se vettem, hogy merre vettem az irányt… be az erdőbe és már nem sétáltam, hanem rohantam. Megtorpantam.
- Nem! Edward! Hagyj békén! Kérlek! –mondtam majd tovább futottam. Nem néztem vissza, de így is éreztem Edward vizslató szemeit a hátamon. Megálltam. Elgondolkoztam. Körbe néztem, de nem láttam sehol sem Edward-ot. Valahogy sikerült lehiggadnom és végig gondolnom a történteket. Arra a következtetésre jutottam, hogy kicsit igazságtalan voltam Edward-dal szemben. De most először is azt kéne kitalálnom, hogy hogyan jutok vissza az útra… várjunk csak itt a mobilom… nem lehet igaz!!!! A kocsiban hagytam!! Én szerencsétlen! Na, jó. Merről jöttem? Talán balról… vagy jobbról? Ha elkiáltom magam vajon idejön valaki a Cullen család közül?? Egy próbát azért megér.
- Rosalie! Rosalie!! Hallasz?? Kérlek, gyere értem. Légy szíves egyedül! – már ordítottam, a torkom megfájdult. – Ros! Ros! Hallasz? Rose! Rose!
Nem tudom miért Rosalie-t hívtam. Egyszer csak szembe találom magam Rosalie-val.
- Bella! Itt vagyok. Nem kell ordítanod. –mondta halkan és egy kicsit közelebb jött. – Mi a baj? Edward hol van?
- Nem ment haza??- kérdeztem hitetlenkedve. Nem lehet ennyire tökkel ütött… vagy várjunk csak. De. Mégis.
- Miért? Nem veled van?! –most Rosalie-n volt a hitetlenkedés sora.
- Összevesztünk… és… én elfutottam… és… és mondtam neki hogy… hogy hagyjon békén… azután meg eltűnt.
- Jó, Bella, nyugodj meg. Nem lesz semmi gond. Nagyfiú tud magára vigyázni. Inkább meséld el hogy mi miatt vesztettek össze ennyire. Hiszen ti szeretitek egymást…
Hezitáltam egy kicsit… elmondhatom neki? Valószínűleg meglátta az arcomon, mert így szólt.
- Nyugi Bella. Edward nem fog az én gondolataimban olvasni, mert… sekélyesnek tartja őket így hát kerüli azt, hogy az én gondolataimba belehallgasson. –mosolygott rám bíztatóan.
- De… én… én… nagyon idiótán viselkedtem… de… nem… tudtam, hogy… hogyan fogadná a hírt miszerint…- és elmeséltem az egész történetemet Rose-nak nem tudom, hogy miért bíztam meg benne. Talán azért mert az egyik mellékhatása a kezelésnek hogy nem lehet gyerekem és Rose ugyan ezt élte át… talán azért mert most… rögtön a segítségemre sietett.
- Szóval… ez lenne az én történetem… - mondtam könnyekkel küszködve.
- De… Bella… ez egészen biztos? – nézet rám rémülten. – nem lehet, hogy az orvosok valamit félre néztek?
- Egész biztos, hogy nem néztek félre semmit… Több orvosnál is jártam az elmúlt időszakban. Emlékszel arra, amikor eltűntem? És senki nem tudta hol vagyok? Hát akkor az orvosoknál voltam. És ha jobban megnézed mindig délután 2-3 óra körül mentem el… mert akkor fogadott a doktorom.
- Igen. Most hogy mondod, valóban igazad van. Fel is tűnt nekünk hogy eltűnsz… de úgy voltunk vele, hogy ez a te és Edward ügye. – mondta és oda jött hozzám leültünk az egyik közeli kidőlt fára. Hosszasan beszélgettünk. Mindenről. Most először beszélgetésünk óta most vettem észre először a hezitálás nyomait.
- Mondd Rose, mit szeretnél. –mondta gyengéden. Az ajkába harapott de kimondta. Alig értettem belőle valamit, mert hadart, de a lényeget sikerült kihámoznom.
- Tudom, hogy nem kéne feltennem, de muszáj. Miért engem hívtál először? És miért nem mást Alice-t vagy Esme-t? Nincs vele semmi gondom, hogy engem hívtál csak meglepődtem, ahogyan a család többi tagja is. – mondta és itt egy kicsiny mosolyra húzta ajkait. – Emmett nem is hagyhatott ki egy megjegyzést…
Nagyot sóhajtottam. Nem is Emmett lett volna, hogy ha nem hagyja megjegyzés nélkül. De Rose folytatta a mondandóját.
- Mivan, Rosa… lenyúlod az öcskös barátnőjét? Erre természetesen lekevertem egy kisebb pofont, de ő csak brummogott és elment vadászni az erdőbe. – megint elmosolyodott Rose. Mindig mosolyog, amikor a férjéről Emettről van szó…
- Na de ne tereljük a szót. Elmondod, hogy miért engem hívtál… vagy… áá… tudod mit? Hagyjuk az egészet. Nem annyira fontos. –azután gyorsan felpattant. Értetlenül néztem rá.
- Ne Rose. Ne hagyjuk. –mondtam és visszahúztam a fatönkre. – Tudod, hogy miéért téged hívtalak?
Rose megrázta a fejét. –Nem. Azt hittem, hogy utálsz… idáig… erre meg most engem hívtál. Hogy az igazat mondjam megzavartál egy kicsit… nem… nem is kicsit… nagyon. –szidásfélének szánta, de azért mosolygott hozzá.
- Eláruljam az igazat?
- Ez csak természetes. –mondta Rose.
- Na… jól van… nem lesz semmi gond… hidd, el minden jóra fordul. –karolt át Rosalie. Ez az emberi gesztus nekem jelen helyzetemben nagyon jól esett. Csitítgatott. Végül a karjaiban aludhattam el, mert amikor felkeltem már a Cullen házban voltam Edward ágyában… és Edward a kezeimet fogta miközben maga elé beszélt… magát hibáztatja… szólni próbáltam neki de… nem tudtam… és hamarosan már megint mély álomba merültem. Mikor újból felkeltem már megint este volt… most már tudtam jelezni Edward-nak hogy ébren vagyok mire ő elmosolyodott. Valami nem stimmel… nem szóltam Rose-nak hogy ne szóljon senkinek. Én marha! Csaptam a homlokomra… Edward meglepetten nézett rám.
- Kérlek, szólsz Rose-nak? És hozol fel, kérlek szépen egy tollat és egy papírt?- néztem rá könyörgően. Edward zavarodott tekintettel hagyta el a szobát, de teljesítette azt, amire megkértem.
- Hálásan köszönöm Edward. –mondtam és lejjebb húztam, hogy egy csókot kérjek tőle.
Miután végeztünk Rose lépett be az ajtón. Egy üzenetet vetettem a papírra.
- Ezt majd innen távol olvasd el. – írtam egy másik üzenetet. Bólintott majd magamra hagyott. Újból mély álomba szenderültem.

sziasztok

sziasztok.:)
Ha bármi ötletetek van hogy mivel lehetne feldobni az oldalt...akkor szóljatok.:D
nekem például van egy öletem.:D
mit szólnátok ahhoz hogy ha mondjuk egy egy könyvről egy élménybeszámolót készítenénk???
mivel hárman vagyunk más-más témájú könyv érdekel bennünket és így könnyen lehetne összehozni illyes fajta könyvajánló szerűséget. Na mit szóltok hozzá??(=
Véleményetek kérjük írjátok meg nekünk kommentárba.:)
Kösziiii.:D

sziasztok

sziasztok.:D
egy kérdést szeretnénk feltenni nektek.
érdekelne titeket a történetek folytatása vagy inkább azt javasoljátok hogy hagyjuk abba??
kérünk bennetek hogy hozzászólásban válaszoljatok.:D
előre is köszönjük.(=

sziasztok

halihóóó.
sajnáljuk hogy eddig nem írtunk semmit a blogunkra...:(
nem volt időnk meg ihletünk sem.:(
de amint lehet rakjuk a fejiket.
u.i.: B.U.É.K.
na puszii.:D
sziasztok.:D

9. fejezet

Edward szemszög:

Nagyon jót tett nekem ez a vadászat. Főleg most, hogy újra van esélyem visszakapni szerelmem. Nem nézhetek gyönyörű szép arany szemeibe úgy, hogy nem vadásztam előtte. Annyira örülök, hogy van esélyem visszakapni őt. Mire hazaértünk Esme-vel már a család összes tagja, lassan hajnalodik, az egész család a saját párjával van elfoglalva… kezdtem volna bele megint az önsanyargatásba, de szerencsére Jasper egy jó nagy adag nyugalom hullámot küldött felém, aminek hála nem kezdtem bele biccentettem neki a hálám jeléül. Lassan ideje lesz munkába menni. Először Carlisle ment munkába, hiszen ma ő volt az ügyeletes orvos majd lehet, a műszakja után beszélek vele… ahogy hallom a lányok már lázasan készülődnek, hogy újra láthatják Bellát. A srácok igen szerencsések hogy nekik nem kell ezzel a vacak társulattal bájologniuk… mondjuk, hogyha jobban belegondolok, akkor ennek a vacak társulatnak köszönhetem, hogy van esélyem újra visszakapnom régi szerelmem. De azért mégis csak irigylem, hogy ők itthon heverésznek miközben nekem meg kell állnom a helyemet. Tényleg jut eszembe. Majd Esme-nek megemlítem, hogy a fiúkat küldje iskolába… hiszen mi dolgozunk ők meg itt hevenyésznek, ez így nem megy.
- Esme! –kiáltottam le a földszintre. Alig mondtam ki a nevét, már rögtön a szobám ajtajában termett szerető nevelőanyám.
- Igen? –lépett beljebb a szobámba majd helyet foglalt mellettem, a kanapén.
- Csak azt szeretném mondani, hogy mi, dolgozunk Emett meg Jasper itthon vannak…- mondtam alig hallhatóan. –és… hát… arra gondoltam, hogy esetleg elkezdhetnének gimibe járni. Ne unatkozzanak itthon.
- Edward Anthony Mason Cullen! Idefigyelj! Meg ne merd! Ezt még megkeserülöd!- rontott be a szobámba mackós testvérem Emett.
- Alice!!!??? Gyere ide! Most! –mondtam.
- Muszáj neked mindent kifecsegned Jaspernek? –kérdeztem hitetlenkedve. –Ne bujkálj! Hallom a gondolataidat!
- Na, jól van… itt vagyok…- mondta. –Nem kell rögtön leszedni a csinos kis fejemet, mert a szerelmemmel mindent megbeszélek. Sajnálom Edward nem úgy gondoltam. –mondta miután jobban átgondolta a helyzetet, hogy miket mondott most.
„Edward. Alice nem úgy gondolta, ahogy mondta” Esme-t nagyon szeretem, de most… ez már túl sok volt…
- Semmi gond. De most jobb szeretnék egyedül lenni egy kicsit. –mondtam. Ezt mindkettejüknek szántam. – majd a színházban találkozunk. –és ezzel a mondattal ki is ugrottam az ablakon és elkezdtem száguldozni. Olyan megnyugtató volt mikor futottam. Emlékszem mikor régebben Bella-val a kezemben futhattam végig a Forks-i erdőn, ahogy a szíve hevesebben dobbant mikor meglátott, vagy amikor egy féloldalas mosollyal megajándékoztam, most már nem fogok semmilyen ilyesmi reakciót kiváltani belőle hisz vámpír… e tanakodtam miközben észre sem vettem, hogy az idő milyen gyorsan eltelt. Lassan ideje lesz a színházba menni. Visszafordultam, hogy visszamenjek a Cullen házhoz azonban amint elkezdtem futni valami nekem jött –vagy én mentem valaminek neki? – ez lényegtelen, de az a lényeg hogy elvesztettem az egyensúlyom, aminek köszönhetően el is estem és elszakadt a kedvenc farmerem. Nem volt rám jellemző hogy csak úgy neki megyek egy gallynak és elesek miatta. Rögtön talpra álltam és támadó pozíciót vettem fel miközben beleszagoltam a levegőben és semmilyen más idegen, nomád vámpír illatát nem éreztem a levegőben és semmilyen más gondolatot nem hallok a sajátjaimon kívül… ez különös gondoltam magamban. Naa mindegy majd betudom annak, hogy az öregedéssel jár… ezen a fanyar poénon elmúlattam volna még egy darabig, hogy ha valami miatt újra ki nem kötök a földön. Na, ez már nem véletlen, hiszen egy helyben álltam. Most nem mehettek neki semminek. Tüzetesen végig vizslattam az egész területet ahol álltam, de sehol semmilyen nesz vagy zaj, vagy más egyéb jel nem utalt arra, hogy nem egyedül lennék.
- Van itt valaki?? –kérdeztem idegesen. Eddig még nem sokszor tudták rám hozni a frászt, de ennek a különös lénynek sikerült. Erre a kérdésemre csak egyhangos kacaj volt a válasz. Szóval egészen biztos, hogy nem egyedül vagyok az erdőben. Elkezdtem parázni. Hogyha elég gyors vagyok, akkor elő tudom venni a telefont és gyors tárcsázóról felhívni Carlisle-t vagy elkezdek nagyon gyorsan futni, de ez az előbb sem vált fel és mivel más egyéb elfogadható tervem sem akadt ezért az első megoldásom mellett voksoltam. Alaposan körbenéztem majd gyors kikaptam a zsebemből a telefonomat és megpróbáltam tárcsázni azonban valami nagyon erősen a kezemnek ütközött és kiverte a telefonomat, bele a sárba, ami miért is, természetesen tönkre tette a telefonomat. Na, most már nagyon kész voltam. Ha ezt túlélem egész biztosan kétszer vagy akár többször is átgondolom, hogy mikor fogok egyedül rohangálni az erdőben. Kezd elegem lenni.
- Mit akarsz?? –kérdeztem bele az erdőbe, de nem jött válasz. –Ilyen gyáva lennél, hogy nem mersz megmutatkozódni előttem nehogy lelepleződj?- kérdeztem kicsit idegesen.
- Azt te csak szeretnéd, hogy legyek olyan gyáva és itt hagyjalak, mint te anno Bellát. Igazam van? Vagy talán tévedek? Ha igen akkor javíts ki, bár szerintem nincs igazán mit kijavítani ezen. –mondta a hátam mögött és mire hátrafordultam már nem volt ott semmi. Ez nagyon beletalált a közepébe. Mondjuk, hogy ha minél többet beszéltettem, akkor annál nagyobb esélyem van ara, hogy hibázni fog és vagy elkaphatom, vagy elmenekülhetek legalább. Ez a stratégia mégsem olyan szörnyű. Nézzük be fog-e válni. Edward! Szedd, össze magad nem fogsz most összeesni. Hamarosan vége lesz ennek az egésznek és csak úgy fogsz rátekinteni, mint egy rossz rémálomra. Álljunk csak meg! Honnan tud Belláról??
- Honnan tudsz Belláról? –kérdeztem hitetlenkedve.
- Óóóó te kis butus. Én mindenről tudok, ami veletek történt.
- Akkor ezek szerint jóban vagy Bella-val?
- De még mennyire. –mondta majd egy villanást láttam és egy fának csapódtam. Nekem semmi bajom nem lett azonban a fa nem élte túl.
- Meg mutatkozol előttem, hogy tudjam kivel is beszélgetek.
- Nem is tudom…
- Ó de hogy nem tudod…- mondtam. Mert tudtam, hogy úgyis tudja, mit akar. És most ő irányít.
- Na, jól van. De jó kis fiú legyél ne, hogy utána megbánja eme nemes cselekedetemet. –mondta majd valami hátulról megfogta a vállamat. Megfordultam a tengelyem körül és… ezt nem hiszem el…
- Te meg hogy kerülsz ide?- néztem rá értetlen szemekkel, aminek hála kinevetett.
- Komolyan mondom látnod, kéne az arcodat most. Nagyon murisan nézel ki. –mondta.
- Te teljesen megvesztél? Ha ezt megtudja Bella, akkor…- mondtam és már majdnem elkezdtem kiabálni. Nagyon dühítő volt, hogy ő ilyen nyugodtan itt áll előttem miközben nem is olyan sokkal ezelőtt nekem rontott.
- Pontosan. De nem fogja megtudni. Te sem szeretnéd, hogy ha emiatt stresszelne, nem?- kezdett bele támadóm a szövegébe. De bemosnék neki egyet basszus. Nem elég hogy a szerelmemmel zsarol, még rám is támad. Hát mit képzel már magáról?
- Na na Edy fiú. Ezt te sem gondolhatod, hogy nekem rontasz… gondolj csak bele… mit képzelne Bella, hogy ha azt látná, hogy verekedni voltam és meg tudná, hogy a drágalátos Edward-ja csinálta ezt velem? Szerinted szóba állna veled a történtek után?- kérdezett rám miközben mosolygott azon, hogy tudja most megfogott. Hangosan felhorkantottam.
- Ezt még meg fogod keserülni- szűrtem ki a fogaim közt ezeket a szavakat. – De most ha megbocsájtasz, nekem próbám van és ugye te sem szeretnéd azt, hogy Bella rájöjjön miért nem jelentem meg a próbán, igaz?- most én mosolyogtam, mert ugyan azt a fegyvert felhasználtam ellene, mint az előbb ő ellenem.
- Oké. Rendben. De ha valaki beleköp a levesembe, akkor azt megkeserüli a Cullen család. –mondta fenyegetően.
- Rendben. –mondtam. Majd elkezdtem futni a ház felé és most szerencsére semmi nem ütközött belém. Még egyszer hátra fordultam, de már semmit nem láttam. Vagyis csak remélni mertem, hogy nem követ… elég bosszantó volt, hogy nem tudtam, hogy mikor van a közelemben vagy mikor nincs. Most már értem, hogy Bella miért lélegzett fel akkor, amikor elmentünk sétálni, mert félt, hogy követni fog minket. Jobban belegondolva nem is volt alaptalan a gyanúja. Végre hazaértem és csak Alice volt otthon. A gondolataiból tudtam azért maradt, itthon mert bűntudata volt, a miatt, mert megbántott engem.
- Mi baj van? Olyan gondterheltnek tűnsz most. –kérdezte a kicsi, pöttöm húgom. A mindig vidám Alice most nem mosolygott ugrándozott úgy, mint ahogy szokott, észrevette, hogy a hangulatom ehhez most nem igazán illő.
- Van itthon valaki vagy mindenki elment dolgozni?
- Mindenki elment dolgozni illetve neked hála iskolába. –mondta húgom kicsit szúrósabban az utolsó mondatrészt. De azonnal meg is bánta mikor észrevette, hogy elmentem mellőle az emeletre átöltözni.
- Sajnálom Edward nem úgy gondoltam…
- Semmi gond… csak az erdőben valami nagyon különös történt velem. És egyszerűen ezt nem tudom megérteni… hogy lehet az, hogy nem hallom valaki gondolatát miközben ott van mellettem…- töprengtem hangosan.
- Bellára gondolsz? –kérdezte értetlenül csöppnyi húgom.
- Nem, nem…
- Hát akkor be kell, hogy valljam Edward most már én, sem tudlak követni. –mondta húgom kicsit bosszúsan. –Azonban ezt a beszélgetést későbbre kell halasztanunk, mert ha már most elindulnánk is késő lenne ahhoz, hogy beérjünk. – a fejéből ki tudtam olvasni, hogy Esme írt egy SMS-t Alice-nek, hogy ha nem érünk oda negyed órán belül, akkor ugrott a szerepünk és a munkánk is.
- Nézd, Alice nagyon sajnálom, hogy ha miattam rúgnának ki onnan.
- Igazán semmi gond bátyus. Legfeljebb mi is megyünk az iskolába. –mondta egy kicsit kidugva a nyelvét. Na ez az én húgom. A csintalan, a felhőtlenül boldog, az örökké hiperaktív, pajkos kis Alice.
- Na, akkor induljunk, mert van egy olyan érzésem, hogy ha nem érünk oda, akkor Rosalie-tól nem kis hátsón rugdosást fogunk kapni mind a ketten.
- Hé! Én azt hittem, hogy kettőnk közül én vagyok a jövőbe látó és nem te. –majd vidáman bele bokszolt a vállamba.
- Tudod, van egy fajta megérzésem. –mondtam miközben elhaladva Alice mellet megborzoltam a haját.
- Héé. Nem vagyok kislány. –mondta bosszúsan.
- Óó. De hogy nem. –mondtam mosolyogva.
- Nem és kész.
- Nem tudom, hogy kettőnk közül ki az idősebb…- mondtam elgondolkodva.
- Jó. Rendben. Te nyertél. –mondta beletörődve a sorsába.
Ezen csak mosolyogni tudtam. Olyan idilli jelenet volt. Azonban a telefon hangosan elkezdett csipogni jelezvén, hogy már csak tíz percünk van és repülünk –szerintem Rosalie-nak köszönhetően majd ténylegesen repülni fogunk- gondoltam majd hangosan felkuncogtam.
- Mi az bátyus? Min mosolyogsz annyira?
- Semmin csak azon, ahogy elképzeltem, hogy ha nem érünk oda tíz percen belül, akkor repülni fogunk és szerintem Rosalie-nak hála nem csak a munkából, hanem az erdőt is átszeleljük. –mondtam mire húgom is felkuncogott a lépcső alján. Gyorsan előkereste a kulcsokat a retiküljéből és gyorsan beszálltunk a kocsiba majd gyors tempóban végre beértünk a munkahelyre. Mielőtt bementünk volna még gondolatban üzent nekem Alice.
„ De majd akkor elmondod, hogy mi történt az erdőben, ugye?”- lehajoltam hozzá és oda suttogtam neki alig hallhatóan.
- Természetesen. Csak meg fogom várni Carlisle-t és majd úgy, hogy mindenki hallja nem szeretném kétszer elismételni. –mondtam kicsit bosszúsan mikor visszagondoltam, hogy mi is történt az erdőben.
Mikor beléptünk az ajtón minden szem ránk szegeződött és Rosalie üzent. „Mégis merre voltatok? Majdnem kirúgtak minket!! Fel tudod te ezt fogni? Ha kirúgnak, akkor költözhetünk innen. Pedig én tökre megszerettem.” Elég savanyú képet vághattam, mert Alice oldalba bökött és gondolatban megkérdezte, hogy mi bajom, mire én Rosalie felé néztem és Alice azonnal meg is értette, hogy mire gondoltam.
- Elnézést kérünk a késésünkért. Csak volt egy kisebb fajta gondunk. –mondtam mosolyogva. Amit természetesen senki sem hitt el nekünk.
- Rendben akkor kezdhetjük is. Hahó! Emberek! 1hónap múlva elő kell adnunk és még sehol sem tartunk! –mondta miközben összecsapta két tenyerét, hogy a figyelem rá irányítódjon. Még csak most néztem körbe ezért csak most vehettem észre hogy…

Sziasztok!

Barátnőm egy blogja.
Nem Alkonyatos!
www.pntz.blogspot.com

8. fejezet

8. fejezet

Bella szemszög:

Megláttam, őt… az ablakban. Edward. Csak őt ne. Kértem. A földön elkezdtem kutatni valamiféle ruha után, hogy ne fehérneműben mutatkozzam. Ahogy néztem Edward tökéletes arcát láttam, hogy féltékeny, mert vele idáig még el sem jutunk. Ezen a nagy marhaságon, hogy majd pont Edward lesz az, aki féltékeny, és majd pont rám… Majd sikerült a ledobott pólómat megkeresnem a földön –ami mellesleg elég nehéz volt, mert majdhogynem a szoba túlsó végében dobtam le. -, felvettem. Majd kinyitottam az ablakot hogy megtudjam, Edward mit keres az ablakomban. Mivel nem szólalt meg ezért én kérdeztem, rá mert már kezdett idegesíteni, hogy a pasim Sebastian az ágyban van - vagyis most a cuccait veszi fel. – az exem meg az ablakomban. Elég faramuci helyzet alakult ki.
- Hát te meg hogy kerülsz ide?? –kérdeztem értetlenül. Mert egyetlen ép elméjű magyarázat sem jutott eszembe, ami elfogadható volt.
Mivel nem válaszolt ezért úgy voltam vele, hogy nem fontos. Megpróbáltam becsukni az ablakot, de oda tette a kezét. Nem ellenségesen. Csak úgy hogy én döntsem el meghallgatom-e vagy sem. Látta, hogy habozok ezért belekezdett.
- Én… én… Bella… kérlek… hallgass meg. –hangja alig hallható volt.
- Nem értem, hogy mit keresel itt. De most nem érünk rá. –hangom élével nem tudtam mit kezdeni ezért elég ridegnek tűnhettem. Legalább is Edward arcáról azt tudtam leolvasni, mint ha egy kicsit megbántottam volna.
- De muszáj beszélnünk. Kérlek Bella. Csak 10 perc. Ígérem. Nem több. Csak hallgasd meg az indokaimat. –már azt néztem, hogy mikor fog térdre borulni előttem, hogy meghallgassam. Nem nagyon akaródzott végighallgatni. Sebastian-ra néztem, hogy segítsen. Hátha a képességét tudja használni. Bólintott. Visszanéztem Edward-ra.
- Gyere az ajtó elé, ha beszélni szeretnél. És majd elmegyünk sétálni. Addig felkapok valami illedelmesebb ruhadarabokat. –mondtam majd becsuktam az ablakot. Felkaptam a nadrágomat, egy pár cipőt. Majd az ajtó elé mentem, de mielőtt kiléptem volna az ajtóba megnéztem magam a tükörben. Nagyjából elég elfogadható külsőm volt. Sebastian mintha féltékeny volna. Hátraszóltam Seb-nek hogy ne aggódjon meg tudom magam védeni. Miután kiléptünk a házból és elkezdtünk sétálni, megkönnyebbültem.
- Nah most már mondhatod, hogy miért kellet kirángatnod az ágyból éjnek-éjjelén. –mondtam kicsit morcosan, hogy abba kellet hagyni azt, amibe belekezdtünk épp.
- Bella. Nem tudom, hogy miért vagy ilyen távolságtartó… de szeretném ezt leküzdeni…- még hogy nem tudja?? Na, itt betelt a pohár.
- Még hogy nem tudod, hogy miért vagyok távolság tartó?? Na, ne hülyéskedj már. Könyörgöm. Itt hagytál! 70 évig nem is hallottam rólad! El tudod te azt képzelni, hogy milyen is volt az a70év? Mert szerintem te azzal nem vagy tisztában, hogy mit hagytál magad után. –jobban dühített, mint gondoltam…
- Jó, rendben az nagy butaságra vall, hogy ott hagytalak, de kérlek, könyörgöm, esdeklek, a bűneimért ne a családomat okold, hanem engem. Én kényszerítettem rájuk a költözést. Alice el akart köszönni tőled, ahogy a család többi tagja is, de én nem hagytam nekik. Nagyon sajnálom. –ahogy elnézem nagyon megbánta bűneit. Végig gondoltam. Nem fogom magam hagyni. Pláne nem most.
- Edward ezt te sem gondolhatod komolyan. - Csak ennyit tudtam kinyögni. Már-már meg akartam ismételni, hogy biztosan meghallja azt, amit mondtam. De meghallotta, mert válaszolt.
- Mármint mire gondolsz? Arra hogy 70 év után sem enyhült az irántad érzett szerelmem? Ez igaz, Bella. Kérlek. –mondta, majd megállított és szembefordított magával. Lehajtottam a fejem. Kezével az állam alá nyúlt ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Hosszan és mélyen nézett a szemembe, mintha éppen most elemezné, ki milyen érzéseket éreznék. Ha ennyire akarja, akkor hát tessék. Rajta. Hadd lássa. Most amit éreztem nem csak haragot és dühöt, hanem szerelmet is. Meg akartam szólalni csak a hangom nem igazán akart engedelmeskedni nekem.
- Edward…- mondtam, de inkább megpróbáltam még egyszer. Biztosabb hangon. - én már… Sebastiant szeretem. Te mondtad, hogy olyan lesz, mint ha nem is lettél volna. Rengeteget sírtam, de azután túltettem magam rajta. – mintha ez egyáltalán lehetséges volna. –inkább úgy mondom, hogy próbáltam nagyon mélyre temetni, és még te sem várhatod el tőlem, hogy azok után, ami az erdőben történt, hogy ne kezdjem újra az életem 2évembe telt mire nagyjából újra helyre jöttem 2év!! Fel tudod te ezt fogni? –mi mást mondhattam volna még?
- Azért hagytalak el, hogy lehetőséged legyen az életre, ami mellettem nem lett volna lehetséges. Ezért hagytalak el. És nem, a miatt, mert nem szerettelek. Ezt tudnod kell.
A nélkül nem hozhatod meg azt a súlyos döntést, amire éppen készülsz, hogy elmész innen. Nézz, szembe a bajjal ne menekülj el. –ezt a nagy marhaságot meg honnan vette Edward?? Képedtem el, bár a vonásaimon nem volt látható. Tipikus Edward. Csak kombinálni tud.
- Én nem menekülök!!! –nagyon dühös lettem pusztán, a miatt, mert ezt feltételezi rólam. – főleg nem előletek. Nekem nincs mitől tartanom. Nem úgy, mint neked. Hogy van képed a történtek után csak úgy az ablakomban csücsülni? –már nem bírtam tovább. Elkezdtem hadoválni a kezeimmel.
- Bella. –szólt halkan.
- Ne Edward. Ne kezdj bele. Így is elég fájdalmat okoztál. –nem voltam kíváncsi a kifogásaira. Most nem. Nagyon elgondolkodtam. Nem vettem észre azt, hogy Edward szája egyre közelebb kerül az enyémhez. Na, ezt már nem. Az egy dolog hogy beszélek vele. Azt se kéne. Ez is elég sok. És már most túl akarja lépni azt a bizonyos határt. Ha ezt Seb látta volna tuti, hogy Edward már nem sokáig élne. Mielőtt még meg történt volna a baleset, sarkon fordultam és elindultam hazafele. Nem akartam kétségek között hagyni ezért visszaszóltam.
- Most inkább ne. –mondtam majd meg várva válaszát tovább mentem. Muszáj lesz lassan vadászni, mennem. Holnap munka, szóval ma elmegyek, mielőtt még visszamennék Seb-hez.
- Viszlát, Bella. Jó éjszakát. Holnap találkozunk. –mondta majd ő is eltűnt, de ezt már alig hallottam.
Elmentem vadászni a közeli erdőben. Szerencsére messze a Cullen háztól. Észre sem vettem és leereszkedett a köd. Ilyenkor olyan gyönyörű a város. Még most kel fel a nap. A madarak csivitelnek. Imádok ilyenkor kint lenni a városban. Van egy kedven kis hidam, ami a várostól nem messze egy erdő mellet van, onnan a legszebb a kilátás. Lassan ideje lesz hazamennem, mert Seb elkezd idegeskedni, ami nem, tenne jót Edward testi épségért. Pláne hogy apám azért küldte velem Seb-t, mert tudta, hogy a Cullen-ek egyszer visszatérnek majd, és lám igaza is lett.

„Mennyire szerettem otthon lenni. Mikor ember voltam pihe puha ágyam volt és imádtam abban aludni. Miután a nevelő családomat – Renee-t és Charlie-t- meggyilkolták egyes nomád vámpírok, akik egyszer már rám támadtak. Victoria mindig is rám vadászott, mert Edward megölte a párját. Ez érthető is. Azonban amikor rám támadt akkor már volt új párja. Szerintem. Bár nem tudhatom. Lehet, hogy csak egy csatlósa volt, vagy egy szerencsétlen ifjú, akit megbabonázott. Csak azzal nem számoltam, de ő sem hogy pont azon a végzetes éjszakán fog kiderülni, hogy valójában nem is vagyok Charlie-nak a gyermeke. Ő csak a nevelő apám. Egy tisztáson találtak rám és nem értették, hogy hagyhattak itt egy csecsemőt. Attól függetlenül, hogy nem voltam a sajátjuk ahhoz képes elég jól neveltek és még az utolsó leheletnyi erejükben is engem próbáltak megvédeni. Ez azonban sikertelen próbálkozás volt. Victoria megharapott és a méreg már túl közel járt a szívemhez ezért nem tudták kiszívni belőlem. Amikor felkeltem egy szobában találtam magam csak nem a sajátomban. És bejött az igazi apám…”

- Szívem! Ez csak a múlt!! Kelj már fel! Az isten szerelmére! Nem igaz! Már megint eljátszod azt, amit régebben is! Itt vagy velem és senki nem bánthat! Victroia-t elégettük. Már nem bánthat. Nyugodj meg. Nincs semmi baj. –ölelt magához Sebastian, a kedvesem.
- De hiszen… hogy… találtál… ráám?? –kérdeztem kicsit dadogva, mert még nem egészen tértem vissza a jelenbe.
- Ugyan már… nem gondolhatod, hogy nem találnálak, meg, hogy ha én azt akarom… már túl rég óta ismerlek. Egyébként meg nem volt nehéz. Emlékszel egyszer elhoztál engem ide és mondtad mennyire szereted ezt a helyet. Meg már különben is túl rég óta elmentél otthonról. És bevallom már kezdtem aggódni, hogy valami bajod esett neked… tudod, hogy én azt nem élném túl… és megkeresném azt a…- na, itt félbe szakítottam, mert féltem, hogy valami ostobaságot akart mondani. Megcsókoltam. Szépen, lágyan. –Tudod, hogy szeretlek, és ha egy hajad szála is meggörbült volna, akkor… én… esküszöm… hogy…- megint megcsókoltam. –tudod, milyen vagyok…- mondta féloldalas mosoly kíséretében. Majd szép lassan lehajolt hozzám. Ennyire szeretem Seb-et, de nem tagadhatom magamnak tovább, hogy Edwrad-ot is szeretem. Istenem, de kétes helyzetbe kerültem.
- Mi baj van?? –nézett le rám döbbenten Seb.
- Semmi… csak…- kezdtem volna bele mire ő felhúzta a szemöldökét.
- Csak???
- Csak eszembe jutott a múlt… tudod és… ezen… gondolkodtam…
- Óóóó hogy már a múlton gondolkodsz? Talán nem megbántad azt, hogy hozzám tartozol? –kérdezte teljesen kikelve magából. –Talán azt is megbántad, hogy a családhoz tartozol?
- Seb…- kezdtem halkan. – Ezt te sem gondolhatod komolyan…
- Mármint mit? Azt hogy felbukkant a te kis szerelmed és én már nem is vagyok jó semmire? Csak egy használt rongydarabnak? Tudod Bella én, szeretlek és tisztellek, de ez nem az játékom. Válassz! Itt és most! Rögtön.
- Sebastian. Ezt te sem mondhatod… hogy…- néma sírás rázta meg vállam majd a földre rogytam. Arra vártam, hogy egy ölelés majd segít megnyugodni azonban hiába vártam Seb nem mozdult a helyéről.
- Gyerünk Bella. Nem érek rá egész nap.
- Seb…- próbáltam meg találni a hangom, de csak egy rekedt suttogásra telt az erőmből.
- Szeretlek! –mondtam ki, amire most gondoltam. Aztán hogy mi lesz később az már a jövő zenéje…
- Bella…- térdelt le mellém Seb. Majd az állam alá nyúlt, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem fogod a későbbiekben megbánni a mostani döntésed?? –nézett mélyen a szemeimbe. Megráztam a fejem.
- Nem, nem fogom megbánni a jelenlegi döntésem. – szenvedélyesen megcsókolt. Ott fojtattuk ahol Edward megzavart bennünket. Nem mentünk haza. Annyira belemelegedtünk ott kint – a mi testünknek igazán langyos időben-. Majd csak arra emlékszem, hogy Seb karjaiban vagyok és a mézédes szemeibe nézek.
- Jó reggelt. Beszéltem édes apáddal. –mondta Seb. Erre a hírre rögtön kipattantak a szemeim.
- Valóban? És mit mondott? Mi újság odahaza? –kérdeztem mosolyogva.
- A húgod, Agata épségben megérkezett Volterrába az édesapádhoz. Egyébként otthon minden rendben van. Édesanyád üzeni, hogy szeret téged és…- nem akarta befejezni.
- Seb… mi az… Nem igaz hogy mindent csípőfogóval kell kihúzni belőled…- mondtam morcosan.
- Háát…- mondta pironkodva. –csak azt üzeni, hogy… reméli… hogy… mi… hát…
- Könyörgöm, mondd már el. – majd megöl a kíváncsiság.
- Oké, rendben elmondom. Egy feltétellel, ha utána nem okolsz engem semmiért és nem röhögöd ki édesanyád.
- Jó rendben. –szerintem ez elég egyszerű lesz betartani. Gondoltam naivan.
- Édes anyád azt üzeni, még hogy szeretné, hogy ha mihamarabb egybekelnénk…- fejezte be végülis.
- Hogy mit akar édesanyám?? –kérdeztem hitetlenkedve.
- Én megmondtam, hogy ki fogsz akadni… és… nem mellesleg nem csak anyud mondta, hanem apud is szeretné, hogy minél hamarabb hazamennél Volterrába és úgy hogy valakinek a jegyese vagy.
Na ezen nagyon kiakadtam… ezt nem kérheti apám se anyám…
- És gondolom a jegyesem alatt…
- Igen, engem értettek.