8. fejezet

8. fejezet

Bella szemszög:

Megláttam, őt… az ablakban. Edward. Csak őt ne. Kértem. A földön elkezdtem kutatni valamiféle ruha után, hogy ne fehérneműben mutatkozzam. Ahogy néztem Edward tökéletes arcát láttam, hogy féltékeny, mert vele idáig még el sem jutunk. Ezen a nagy marhaságon, hogy majd pont Edward lesz az, aki féltékeny, és majd pont rám… Majd sikerült a ledobott pólómat megkeresnem a földön –ami mellesleg elég nehéz volt, mert majdhogynem a szoba túlsó végében dobtam le. -, felvettem. Majd kinyitottam az ablakot hogy megtudjam, Edward mit keres az ablakomban. Mivel nem szólalt meg ezért én kérdeztem, rá mert már kezdett idegesíteni, hogy a pasim Sebastian az ágyban van - vagyis most a cuccait veszi fel. – az exem meg az ablakomban. Elég faramuci helyzet alakult ki.
- Hát te meg hogy kerülsz ide?? –kérdeztem értetlenül. Mert egyetlen ép elméjű magyarázat sem jutott eszembe, ami elfogadható volt.
Mivel nem válaszolt ezért úgy voltam vele, hogy nem fontos. Megpróbáltam becsukni az ablakot, de oda tette a kezét. Nem ellenségesen. Csak úgy hogy én döntsem el meghallgatom-e vagy sem. Látta, hogy habozok ezért belekezdett.
- Én… én… Bella… kérlek… hallgass meg. –hangja alig hallható volt.
- Nem értem, hogy mit keresel itt. De most nem érünk rá. –hangom élével nem tudtam mit kezdeni ezért elég ridegnek tűnhettem. Legalább is Edward arcáról azt tudtam leolvasni, mint ha egy kicsit megbántottam volna.
- De muszáj beszélnünk. Kérlek Bella. Csak 10 perc. Ígérem. Nem több. Csak hallgasd meg az indokaimat. –már azt néztem, hogy mikor fog térdre borulni előttem, hogy meghallgassam. Nem nagyon akaródzott végighallgatni. Sebastian-ra néztem, hogy segítsen. Hátha a képességét tudja használni. Bólintott. Visszanéztem Edward-ra.
- Gyere az ajtó elé, ha beszélni szeretnél. És majd elmegyünk sétálni. Addig felkapok valami illedelmesebb ruhadarabokat. –mondtam majd becsuktam az ablakot. Felkaptam a nadrágomat, egy pár cipőt. Majd az ajtó elé mentem, de mielőtt kiléptem volna az ajtóba megnéztem magam a tükörben. Nagyjából elég elfogadható külsőm volt. Sebastian mintha féltékeny volna. Hátraszóltam Seb-nek hogy ne aggódjon meg tudom magam védeni. Miután kiléptünk a házból és elkezdtünk sétálni, megkönnyebbültem.
- Nah most már mondhatod, hogy miért kellet kirángatnod az ágyból éjnek-éjjelén. –mondtam kicsit morcosan, hogy abba kellet hagyni azt, amibe belekezdtünk épp.
- Bella. Nem tudom, hogy miért vagy ilyen távolságtartó… de szeretném ezt leküzdeni…- még hogy nem tudja?? Na, itt betelt a pohár.
- Még hogy nem tudod, hogy miért vagyok távolság tartó?? Na, ne hülyéskedj már. Könyörgöm. Itt hagytál! 70 évig nem is hallottam rólad! El tudod te azt képzelni, hogy milyen is volt az a70év? Mert szerintem te azzal nem vagy tisztában, hogy mit hagytál magad után. –jobban dühített, mint gondoltam…
- Jó, rendben az nagy butaságra vall, hogy ott hagytalak, de kérlek, könyörgöm, esdeklek, a bűneimért ne a családomat okold, hanem engem. Én kényszerítettem rájuk a költözést. Alice el akart köszönni tőled, ahogy a család többi tagja is, de én nem hagytam nekik. Nagyon sajnálom. –ahogy elnézem nagyon megbánta bűneit. Végig gondoltam. Nem fogom magam hagyni. Pláne nem most.
- Edward ezt te sem gondolhatod komolyan. - Csak ennyit tudtam kinyögni. Már-már meg akartam ismételni, hogy biztosan meghallja azt, amit mondtam. De meghallotta, mert válaszolt.
- Mármint mire gondolsz? Arra hogy 70 év után sem enyhült az irántad érzett szerelmem? Ez igaz, Bella. Kérlek. –mondta, majd megállított és szembefordított magával. Lehajtottam a fejem. Kezével az állam alá nyúlt ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Hosszan és mélyen nézett a szemembe, mintha éppen most elemezné, ki milyen érzéseket éreznék. Ha ennyire akarja, akkor hát tessék. Rajta. Hadd lássa. Most amit éreztem nem csak haragot és dühöt, hanem szerelmet is. Meg akartam szólalni csak a hangom nem igazán akart engedelmeskedni nekem.
- Edward…- mondtam, de inkább megpróbáltam még egyszer. Biztosabb hangon. - én már… Sebastiant szeretem. Te mondtad, hogy olyan lesz, mint ha nem is lettél volna. Rengeteget sírtam, de azután túltettem magam rajta. – mintha ez egyáltalán lehetséges volna. –inkább úgy mondom, hogy próbáltam nagyon mélyre temetni, és még te sem várhatod el tőlem, hogy azok után, ami az erdőben történt, hogy ne kezdjem újra az életem 2évembe telt mire nagyjából újra helyre jöttem 2év!! Fel tudod te ezt fogni? –mi mást mondhattam volna még?
- Azért hagytalak el, hogy lehetőséged legyen az életre, ami mellettem nem lett volna lehetséges. Ezért hagytalak el. És nem, a miatt, mert nem szerettelek. Ezt tudnod kell.
A nélkül nem hozhatod meg azt a súlyos döntést, amire éppen készülsz, hogy elmész innen. Nézz, szembe a bajjal ne menekülj el. –ezt a nagy marhaságot meg honnan vette Edward?? Képedtem el, bár a vonásaimon nem volt látható. Tipikus Edward. Csak kombinálni tud.
- Én nem menekülök!!! –nagyon dühös lettem pusztán, a miatt, mert ezt feltételezi rólam. – főleg nem előletek. Nekem nincs mitől tartanom. Nem úgy, mint neked. Hogy van képed a történtek után csak úgy az ablakomban csücsülni? –már nem bírtam tovább. Elkezdtem hadoválni a kezeimmel.
- Bella. –szólt halkan.
- Ne Edward. Ne kezdj bele. Így is elég fájdalmat okoztál. –nem voltam kíváncsi a kifogásaira. Most nem. Nagyon elgondolkodtam. Nem vettem észre azt, hogy Edward szája egyre közelebb kerül az enyémhez. Na, ezt már nem. Az egy dolog hogy beszélek vele. Azt se kéne. Ez is elég sok. És már most túl akarja lépni azt a bizonyos határt. Ha ezt Seb látta volna tuti, hogy Edward már nem sokáig élne. Mielőtt még meg történt volna a baleset, sarkon fordultam és elindultam hazafele. Nem akartam kétségek között hagyni ezért visszaszóltam.
- Most inkább ne. –mondtam majd meg várva válaszát tovább mentem. Muszáj lesz lassan vadászni, mennem. Holnap munka, szóval ma elmegyek, mielőtt még visszamennék Seb-hez.
- Viszlát, Bella. Jó éjszakát. Holnap találkozunk. –mondta majd ő is eltűnt, de ezt már alig hallottam.
Elmentem vadászni a közeli erdőben. Szerencsére messze a Cullen háztól. Észre sem vettem és leereszkedett a köd. Ilyenkor olyan gyönyörű a város. Még most kel fel a nap. A madarak csivitelnek. Imádok ilyenkor kint lenni a városban. Van egy kedven kis hidam, ami a várostól nem messze egy erdő mellet van, onnan a legszebb a kilátás. Lassan ideje lesz hazamennem, mert Seb elkezd idegeskedni, ami nem, tenne jót Edward testi épségért. Pláne hogy apám azért küldte velem Seb-t, mert tudta, hogy a Cullen-ek egyszer visszatérnek majd, és lám igaza is lett.

„Mennyire szerettem otthon lenni. Mikor ember voltam pihe puha ágyam volt és imádtam abban aludni. Miután a nevelő családomat – Renee-t és Charlie-t- meggyilkolták egyes nomád vámpírok, akik egyszer már rám támadtak. Victoria mindig is rám vadászott, mert Edward megölte a párját. Ez érthető is. Azonban amikor rám támadt akkor már volt új párja. Szerintem. Bár nem tudhatom. Lehet, hogy csak egy csatlósa volt, vagy egy szerencsétlen ifjú, akit megbabonázott. Csak azzal nem számoltam, de ő sem hogy pont azon a végzetes éjszakán fog kiderülni, hogy valójában nem is vagyok Charlie-nak a gyermeke. Ő csak a nevelő apám. Egy tisztáson találtak rám és nem értették, hogy hagyhattak itt egy csecsemőt. Attól függetlenül, hogy nem voltam a sajátjuk ahhoz képes elég jól neveltek és még az utolsó leheletnyi erejükben is engem próbáltak megvédeni. Ez azonban sikertelen próbálkozás volt. Victoria megharapott és a méreg már túl közel járt a szívemhez ezért nem tudták kiszívni belőlem. Amikor felkeltem egy szobában találtam magam csak nem a sajátomban. És bejött az igazi apám…”

- Szívem! Ez csak a múlt!! Kelj már fel! Az isten szerelmére! Nem igaz! Már megint eljátszod azt, amit régebben is! Itt vagy velem és senki nem bánthat! Victroia-t elégettük. Már nem bánthat. Nyugodj meg. Nincs semmi baj. –ölelt magához Sebastian, a kedvesem.
- De hiszen… hogy… találtál… ráám?? –kérdeztem kicsit dadogva, mert még nem egészen tértem vissza a jelenbe.
- Ugyan már… nem gondolhatod, hogy nem találnálak, meg, hogy ha én azt akarom… már túl rég óta ismerlek. Egyébként meg nem volt nehéz. Emlékszel egyszer elhoztál engem ide és mondtad mennyire szereted ezt a helyet. Meg már különben is túl rég óta elmentél otthonról. És bevallom már kezdtem aggódni, hogy valami bajod esett neked… tudod, hogy én azt nem élném túl… és megkeresném azt a…- na, itt félbe szakítottam, mert féltem, hogy valami ostobaságot akart mondani. Megcsókoltam. Szépen, lágyan. –Tudod, hogy szeretlek, és ha egy hajad szála is meggörbült volna, akkor… én… esküszöm… hogy…- megint megcsókoltam. –tudod, milyen vagyok…- mondta féloldalas mosoly kíséretében. Majd szép lassan lehajolt hozzám. Ennyire szeretem Seb-et, de nem tagadhatom magamnak tovább, hogy Edwrad-ot is szeretem. Istenem, de kétes helyzetbe kerültem.
- Mi baj van?? –nézett le rám döbbenten Seb.
- Semmi… csak…- kezdtem volna bele mire ő felhúzta a szemöldökét.
- Csak???
- Csak eszembe jutott a múlt… tudod és… ezen… gondolkodtam…
- Óóóó hogy már a múlton gondolkodsz? Talán nem megbántad azt, hogy hozzám tartozol? –kérdezte teljesen kikelve magából. –Talán azt is megbántad, hogy a családhoz tartozol?
- Seb…- kezdtem halkan. – Ezt te sem gondolhatod komolyan…
- Mármint mit? Azt hogy felbukkant a te kis szerelmed és én már nem is vagyok jó semmire? Csak egy használt rongydarabnak? Tudod Bella én, szeretlek és tisztellek, de ez nem az játékom. Válassz! Itt és most! Rögtön.
- Sebastian. Ezt te sem mondhatod… hogy…- néma sírás rázta meg vállam majd a földre rogytam. Arra vártam, hogy egy ölelés majd segít megnyugodni azonban hiába vártam Seb nem mozdult a helyéről.
- Gyerünk Bella. Nem érek rá egész nap.
- Seb…- próbáltam meg találni a hangom, de csak egy rekedt suttogásra telt az erőmből.
- Szeretlek! –mondtam ki, amire most gondoltam. Aztán hogy mi lesz később az már a jövő zenéje…
- Bella…- térdelt le mellém Seb. Majd az állam alá nyúlt, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem fogod a későbbiekben megbánni a mostani döntésed?? –nézett mélyen a szemeimbe. Megráztam a fejem.
- Nem, nem fogom megbánni a jelenlegi döntésem. – szenvedélyesen megcsókolt. Ott fojtattuk ahol Edward megzavart bennünket. Nem mentünk haza. Annyira belemelegedtünk ott kint – a mi testünknek igazán langyos időben-. Majd csak arra emlékszem, hogy Seb karjaiban vagyok és a mézédes szemeibe nézek.
- Jó reggelt. Beszéltem édes apáddal. –mondta Seb. Erre a hírre rögtön kipattantak a szemeim.
- Valóban? És mit mondott? Mi újság odahaza? –kérdeztem mosolyogva.
- A húgod, Agata épségben megérkezett Volterrába az édesapádhoz. Egyébként otthon minden rendben van. Édesanyád üzeni, hogy szeret téged és…- nem akarta befejezni.
- Seb… mi az… Nem igaz hogy mindent csípőfogóval kell kihúzni belőled…- mondtam morcosan.
- Háát…- mondta pironkodva. –csak azt üzeni, hogy… reméli… hogy… mi… hát…
- Könyörgöm, mondd már el. – majd megöl a kíváncsiság.
- Oké, rendben elmondom. Egy feltétellel, ha utána nem okolsz engem semmiért és nem röhögöd ki édesanyád.
- Jó rendben. –szerintem ez elég egyszerű lesz betartani. Gondoltam naivan.
- Édes anyád azt üzeni, még hogy szeretné, hogy ha mihamarabb egybekelnénk…- fejezte be végülis.
- Hogy mit akar édesanyám?? –kérdeztem hitetlenkedve.
- Én megmondtam, hogy ki fogsz akadni… és… nem mellesleg nem csak anyud mondta, hanem apud is szeretné, hogy minél hamarabb hazamennél Volterrába és úgy hogy valakinek a jegyese vagy.
Na ezen nagyon kiakadtam… ezt nem kérheti apám se anyám…
- És gondolom a jegyesem alatt…
- Igen, engem értettek.