Edward szemszög:
Nagyon jót tett nekem ez a vadászat. Főleg most, hogy újra van esélyem visszakapni szerelmem. Nem nézhetek gyönyörű szép arany szemeibe úgy, hogy nem vadásztam előtte. Annyira örülök, hogy van esélyem visszakapni őt. Mire hazaértünk Esme-vel már a család összes tagja, lassan hajnalodik, az egész család a saját párjával van elfoglalva… kezdtem volna bele megint az önsanyargatásba, de szerencsére Jasper egy jó nagy adag nyugalom hullámot küldött felém, aminek hála nem kezdtem bele biccentettem neki a hálám jeléül. Lassan ideje lesz munkába menni. Először Carlisle ment munkába, hiszen ma ő volt az ügyeletes orvos majd lehet, a műszakja után beszélek vele… ahogy hallom a lányok már lázasan készülődnek, hogy újra láthatják Bellát. A srácok igen szerencsések hogy nekik nem kell ezzel a vacak társulattal bájologniuk… mondjuk, hogyha jobban belegondolok, akkor ennek a vacak társulatnak köszönhetem, hogy van esélyem újra visszakapnom régi szerelmem. De azért mégis csak irigylem, hogy ők itthon heverésznek miközben nekem meg kell állnom a helyemet. Tényleg jut eszembe. Majd Esme-nek megemlítem, hogy a fiúkat küldje iskolába… hiszen mi dolgozunk ők meg itt hevenyésznek, ez így nem megy.
- Esme! –kiáltottam le a földszintre. Alig mondtam ki a nevét, már rögtön a szobám ajtajában termett szerető nevelőanyám.
- Igen? –lépett beljebb a szobámba majd helyet foglalt mellettem, a kanapén.
- Csak azt szeretném mondani, hogy mi, dolgozunk Emett meg Jasper itthon vannak…- mondtam alig hallhatóan. –és… hát… arra gondoltam, hogy esetleg elkezdhetnének gimibe járni. Ne unatkozzanak itthon.
- Edward Anthony Mason Cullen! Idefigyelj! Meg ne merd! Ezt még megkeserülöd!- rontott be a szobámba mackós testvérem Emett.
- Alice!!!??? Gyere ide! Most! –mondtam.
- Muszáj neked mindent kifecsegned Jaspernek? –kérdeztem hitetlenkedve. –Ne bujkálj! Hallom a gondolataidat!
- Na, jól van… itt vagyok…- mondta. –Nem kell rögtön leszedni a csinos kis fejemet, mert a szerelmemmel mindent megbeszélek. Sajnálom Edward nem úgy gondoltam. –mondta miután jobban átgondolta a helyzetet, hogy miket mondott most.
„Edward. Alice nem úgy gondolta, ahogy mondta” Esme-t nagyon szeretem, de most… ez már túl sok volt…
- Semmi gond. De most jobb szeretnék egyedül lenni egy kicsit. –mondtam. Ezt mindkettejüknek szántam. – majd a színházban találkozunk. –és ezzel a mondattal ki is ugrottam az ablakon és elkezdtem száguldozni. Olyan megnyugtató volt mikor futottam. Emlékszem mikor régebben Bella-val a kezemben futhattam végig a Forks-i erdőn, ahogy a szíve hevesebben dobbant mikor meglátott, vagy amikor egy féloldalas mosollyal megajándékoztam, most már nem fogok semmilyen ilyesmi reakciót kiváltani belőle hisz vámpír… e tanakodtam miközben észre sem vettem, hogy az idő milyen gyorsan eltelt. Lassan ideje lesz a színházba menni. Visszafordultam, hogy visszamenjek a Cullen házhoz azonban amint elkezdtem futni valami nekem jött –vagy én mentem valaminek neki? – ez lényegtelen, de az a lényeg hogy elvesztettem az egyensúlyom, aminek köszönhetően el is estem és elszakadt a kedvenc farmerem. Nem volt rám jellemző hogy csak úgy neki megyek egy gallynak és elesek miatta. Rögtön talpra álltam és támadó pozíciót vettem fel miközben beleszagoltam a levegőben és semmilyen más idegen, nomád vámpír illatát nem éreztem a levegőben és semmilyen más gondolatot nem hallok a sajátjaimon kívül… ez különös gondoltam magamban. Naa mindegy majd betudom annak, hogy az öregedéssel jár… ezen a fanyar poénon elmúlattam volna még egy darabig, hogy ha valami miatt újra ki nem kötök a földön. Na, ez már nem véletlen, hiszen egy helyben álltam. Most nem mehettek neki semminek. Tüzetesen végig vizslattam az egész területet ahol álltam, de sehol semmilyen nesz vagy zaj, vagy más egyéb jel nem utalt arra, hogy nem egyedül lennék.
- Van itt valaki?? –kérdeztem idegesen. Eddig még nem sokszor tudták rám hozni a frászt, de ennek a különös lénynek sikerült. Erre a kérdésemre csak egyhangos kacaj volt a válasz. Szóval egészen biztos, hogy nem egyedül vagyok az erdőben. Elkezdtem parázni. Hogyha elég gyors vagyok, akkor elő tudom venni a telefont és gyors tárcsázóról felhívni Carlisle-t vagy elkezdek nagyon gyorsan futni, de ez az előbb sem vált fel és mivel más egyéb elfogadható tervem sem akadt ezért az első megoldásom mellett voksoltam. Alaposan körbenéztem majd gyors kikaptam a zsebemből a telefonomat és megpróbáltam tárcsázni azonban valami nagyon erősen a kezemnek ütközött és kiverte a telefonomat, bele a sárba, ami miért is, természetesen tönkre tette a telefonomat. Na, most már nagyon kész voltam. Ha ezt túlélem egész biztosan kétszer vagy akár többször is átgondolom, hogy mikor fogok egyedül rohangálni az erdőben. Kezd elegem lenni.
- Mit akarsz?? –kérdeztem bele az erdőbe, de nem jött válasz. –Ilyen gyáva lennél, hogy nem mersz megmutatkozódni előttem nehogy lelepleződj?- kérdeztem kicsit idegesen.
- Azt te csak szeretnéd, hogy legyek olyan gyáva és itt hagyjalak, mint te anno Bellát. Igazam van? Vagy talán tévedek? Ha igen akkor javíts ki, bár szerintem nincs igazán mit kijavítani ezen. –mondta a hátam mögött és mire hátrafordultam már nem volt ott semmi. Ez nagyon beletalált a közepébe. Mondjuk, hogy ha minél többet beszéltettem, akkor annál nagyobb esélyem van ara, hogy hibázni fog és vagy elkaphatom, vagy elmenekülhetek legalább. Ez a stratégia mégsem olyan szörnyű. Nézzük be fog-e válni. Edward! Szedd, össze magad nem fogsz most összeesni. Hamarosan vége lesz ennek az egésznek és csak úgy fogsz rátekinteni, mint egy rossz rémálomra. Álljunk csak meg! Honnan tud Belláról??
- Honnan tudsz Belláról? –kérdeztem hitetlenkedve.
- Óóóó te kis butus. Én mindenről tudok, ami veletek történt.
- Akkor ezek szerint jóban vagy Bella-val?
- De még mennyire. –mondta majd egy villanást láttam és egy fának csapódtam. Nekem semmi bajom nem lett azonban a fa nem élte túl.
- Meg mutatkozol előttem, hogy tudjam kivel is beszélgetek.
- Nem is tudom…
- Ó de hogy nem tudod…- mondtam. Mert tudtam, hogy úgyis tudja, mit akar. És most ő irányít.
- Na, jól van. De jó kis fiú legyél ne, hogy utána megbánja eme nemes cselekedetemet. –mondta majd valami hátulról megfogta a vállamat. Megfordultam a tengelyem körül és… ezt nem hiszem el…
- Te meg hogy kerülsz ide?- néztem rá értetlen szemekkel, aminek hála kinevetett.
- Komolyan mondom látnod, kéne az arcodat most. Nagyon murisan nézel ki. –mondta.
- Te teljesen megvesztél? Ha ezt megtudja Bella, akkor…- mondtam és már majdnem elkezdtem kiabálni. Nagyon dühítő volt, hogy ő ilyen nyugodtan itt áll előttem miközben nem is olyan sokkal ezelőtt nekem rontott.
- Pontosan. De nem fogja megtudni. Te sem szeretnéd, hogy ha emiatt stresszelne, nem?- kezdett bele támadóm a szövegébe. De bemosnék neki egyet basszus. Nem elég hogy a szerelmemmel zsarol, még rám is támad. Hát mit képzel már magáról?
- Na na Edy fiú. Ezt te sem gondolhatod, hogy nekem rontasz… gondolj csak bele… mit képzelne Bella, hogy ha azt látná, hogy verekedni voltam és meg tudná, hogy a drágalátos Edward-ja csinálta ezt velem? Szerinted szóba állna veled a történtek után?- kérdezett rám miközben mosolygott azon, hogy tudja most megfogott. Hangosan felhorkantottam.
- Ezt még meg fogod keserülni- szűrtem ki a fogaim közt ezeket a szavakat. – De most ha megbocsájtasz, nekem próbám van és ugye te sem szeretnéd azt, hogy Bella rájöjjön miért nem jelentem meg a próbán, igaz?- most én mosolyogtam, mert ugyan azt a fegyvert felhasználtam ellene, mint az előbb ő ellenem.
- Oké. Rendben. De ha valaki beleköp a levesembe, akkor azt megkeserüli a Cullen család. –mondta fenyegetően.
- Rendben. –mondtam. Majd elkezdtem futni a ház felé és most szerencsére semmi nem ütközött belém. Még egyszer hátra fordultam, de már semmit nem láttam. Vagyis csak remélni mertem, hogy nem követ… elég bosszantó volt, hogy nem tudtam, hogy mikor van a közelemben vagy mikor nincs. Most már értem, hogy Bella miért lélegzett fel akkor, amikor elmentünk sétálni, mert félt, hogy követni fog minket. Jobban belegondolva nem is volt alaptalan a gyanúja. Végre hazaértem és csak Alice volt otthon. A gondolataiból tudtam azért maradt, itthon mert bűntudata volt, a miatt, mert megbántott engem.
- Mi baj van? Olyan gondterheltnek tűnsz most. –kérdezte a kicsi, pöttöm húgom. A mindig vidám Alice most nem mosolygott ugrándozott úgy, mint ahogy szokott, észrevette, hogy a hangulatom ehhez most nem igazán illő.
- Van itthon valaki vagy mindenki elment dolgozni?
- Mindenki elment dolgozni illetve neked hála iskolába. –mondta húgom kicsit szúrósabban az utolsó mondatrészt. De azonnal meg is bánta mikor észrevette, hogy elmentem mellőle az emeletre átöltözni.
- Sajnálom Edward nem úgy gondoltam…
- Semmi gond… csak az erdőben valami nagyon különös történt velem. És egyszerűen ezt nem tudom megérteni… hogy lehet az, hogy nem hallom valaki gondolatát miközben ott van mellettem…- töprengtem hangosan.
- Bellára gondolsz? –kérdezte értetlenül csöppnyi húgom.
- Nem, nem…
- Hát akkor be kell, hogy valljam Edward most már én, sem tudlak követni. –mondta húgom kicsit bosszúsan. –Azonban ezt a beszélgetést későbbre kell halasztanunk, mert ha már most elindulnánk is késő lenne ahhoz, hogy beérjünk. – a fejéből ki tudtam olvasni, hogy Esme írt egy SMS-t Alice-nek, hogy ha nem érünk oda negyed órán belül, akkor ugrott a szerepünk és a munkánk is.
- Nézd, Alice nagyon sajnálom, hogy ha miattam rúgnának ki onnan.
- Igazán semmi gond bátyus. Legfeljebb mi is megyünk az iskolába. –mondta egy kicsit kidugva a nyelvét. Na ez az én húgom. A csintalan, a felhőtlenül boldog, az örökké hiperaktív, pajkos kis Alice.
- Na, akkor induljunk, mert van egy olyan érzésem, hogy ha nem érünk oda, akkor Rosalie-tól nem kis hátsón rugdosást fogunk kapni mind a ketten.
- Hé! Én azt hittem, hogy kettőnk közül én vagyok a jövőbe látó és nem te. –majd vidáman bele bokszolt a vállamba.
- Tudod, van egy fajta megérzésem. –mondtam miközben elhaladva Alice mellet megborzoltam a haját.
- Héé. Nem vagyok kislány. –mondta bosszúsan.
- Óó. De hogy nem. –mondtam mosolyogva.
- Nem és kész.
- Nem tudom, hogy kettőnk közül ki az idősebb…- mondtam elgondolkodva.
- Jó. Rendben. Te nyertél. –mondta beletörődve a sorsába.
Ezen csak mosolyogni tudtam. Olyan idilli jelenet volt. Azonban a telefon hangosan elkezdett csipogni jelezvén, hogy már csak tíz percünk van és repülünk –szerintem Rosalie-nak köszönhetően majd ténylegesen repülni fogunk- gondoltam majd hangosan felkuncogtam.
- Mi az bátyus? Min mosolyogsz annyira?
- Semmin csak azon, ahogy elképzeltem, hogy ha nem érünk oda tíz percen belül, akkor repülni fogunk és szerintem Rosalie-nak hála nem csak a munkából, hanem az erdőt is átszeleljük. –mondtam mire húgom is felkuncogott a lépcső alján. Gyorsan előkereste a kulcsokat a retiküljéből és gyorsan beszálltunk a kocsiba majd gyors tempóban végre beértünk a munkahelyre. Mielőtt bementünk volna még gondolatban üzent nekem Alice.
„ De majd akkor elmondod, hogy mi történt az erdőben, ugye?”- lehajoltam hozzá és oda suttogtam neki alig hallhatóan.
- Természetesen. Csak meg fogom várni Carlisle-t és majd úgy, hogy mindenki hallja nem szeretném kétszer elismételni. –mondtam kicsit bosszúsan mikor visszagondoltam, hogy mi is történt az erdőben.
Mikor beléptünk az ajtón minden szem ránk szegeződött és Rosalie üzent. „Mégis merre voltatok? Majdnem kirúgtak minket!! Fel tudod te ezt fogni? Ha kirúgnak, akkor költözhetünk innen. Pedig én tökre megszerettem.” Elég savanyú képet vághattam, mert Alice oldalba bökött és gondolatban megkérdezte, hogy mi bajom, mire én Rosalie felé néztem és Alice azonnal meg is értette, hogy mire gondoltam.
- Elnézést kérünk a késésünkért. Csak volt egy kisebb fajta gondunk. –mondtam mosolyogva. Amit természetesen senki sem hitt el nekünk.
- Rendben akkor kezdhetjük is. Hahó! Emberek! 1hónap múlva elő kell adnunk és még sehol sem tartunk! –mondta miközben összecsapta két tenyerét, hogy a figyelem rá irányítódjon. Még csak most néztem körbe ezért csak most vehettem észre hogy…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése