7. feejezet

Edward szemszög:

Nem tudom, hogy mit szeretnék. Csak azt, hogy innen minél messzebb kerüljek. Nem bírom elviselni, –főleg most- hogy mindenkinek van párja a családomban, kivéve nekem. Ez nagyon frusztráló tud lenni. Ezért habozás nélkül elkezdtem futni. Nem tudom, hogy hova és hogy miért csak futni.
„Hova mész Edward? Jasper érezte, hogy nagyon kiakadtál. Kérlek, szépen áruld el, mert különben az egész család téged fog keresni.” Alice-t ismerve ebben az egyben egész biztos voltam. Visszakiabáltam.
- Magányra van szükségem. Ne várjatok haza. Majd megyek. Kérlek, hagyjatok. Köszönöm.
Mondtam majd választ sem várva kezdtem a fák közt rohanni. Egyedül a futásban lelem örömöm mióta Őt elhagytam. Istenem még mindig nem tudom kimondani a nevét. Túl nagy sebet szakítana fel. Annyira fáj látnom, hogy Ő egy másik férfi karjaiban, leli meg örömét. És főleg az, hogy pont azt a Sebastian-t vagy kit kellet megtalálnia… Jobbat érdemel. Ugyan Edward kit akarsz áltatni? Tudod jól, hogy nem érdemled meg. És senki sem. Edward nem lehetsz ilyen önző, hogy nem engeded, hogy boldogságban éljen. Te hagytad ott mondván, hogy nem szereted, és nem kell neked. Akkor most miért akarom mégis a karjaimban tudni? Egyszer csak egy tisztás szélére értem. Messze nem volt olyan gyönyörű, mint Forks-ban, de most egyelőre ez is megteszi, hogy gondolkodni tudjak. Azok a szép idők… mikor Bella még ember volt, csokoládébarna szemeiben elvesztem és ő is az enyémekben. Ezt onnan tudom, hogy hallottam a szívverését, de most már azt sem hallhatom, ami a legédesebb volt enne. De még mindig frusztráló az, hogy nem hallom a gondolatait. Emberként is megvolt ez a ’ képessége ’ de így vámpírként, mint ha még jobban felerősödött volna. Nagyon elgondolkodhattam… hogy ha nem éreztem azt, hogy valaki hátulról átölelt. Hirtelen ért ez az ölelés ezért hirtelen megfordultam és azonnal támadó pozíciót vettem fel. Majd meghallva az ismerős gondolatokat és illatot, azonnal felegyenesedtem támadó pozíciómból és bocsánatkérően néztem Esme-re. Nagyon szeretem mintha a nevelő anyukám lenne. Nála jobb anyukát nem is tudnék elképzelni. Sajnálom, hogy emberként annyi fájdalmat kellet átélni, mint például azt, hogy elvesztette az egyetlen gyermekét. Mintha megérezte volna, hogy min gondolkodom, közelebb lépet és két kezébe fogta arcomat, úgy ahogy a szülők szokták gyermekeiknek. Ez az aprócska gesztus tele volt érzelmekkel.
- Nem kell engem sajnálnod, drágám. –mondta csillogó tekintettel. „Nekem ti többet jelentetek, mint valaha bármi is fog. És az hogy nekem itt van Carlisle egyszerűen maga a mennyország.” Gondolta mosolyogva és érzelmekkel teli hangon. „Drágám…” a keze elengedte az arcomat és a kezemet fogta meg bátorítóan. „Ha szereted még mindid Őt –Bellát- akkor tegyél azért, hogy visszakapd. Ne add fel. Soha. Küzdj érte. Ha szereted, semmi nem állhat az utadba.”
- De anya. –nyögtem fel hangosan. –ezt te sem gondolhatod komolyan. Neki ott van az a Sebastian vagy kicsoda. Őt szereti. Engem már sose lenne képes újra szeretni.
- Igen, lehet. De ha meg sem próbálod? És annyira látszik, hogy még mindig szeret téged és az is nyilvánvaló, hogy te is szereted őt. Nem értem, hogy akkor mi áll kettőtök közé? Sebastian? Nem hiszem. Inkább az, hogy mind a ketten makacsok vagytok. És nem tudjátok belátni, hogy vétkeztetek. –mondta kedves mosoly kíséretében.
- Igen, belátom, mindketten makacsok vagyunk. De most hogy állítanék be? ’ Hogy szia, Bella jöttem bocsánatot kérni az elmúlt 70 évért?’ Ezt még se mondhatom. Még a végén páros lábbal rúg ki. –ami ha belegondolok akkor valószínű is. – de most komolyan… mit csináljak anya? –bújtam az menedéket nyújtó ölelésbe. Annyira imádom, hogy Esme mindig tudja, hogy mit kell mondani és mindig jókor mondja. Hogy meg tudja vigasztalni az embereket. Mindig támaszt nyújt.
- Lehet, hogy erre lenne szüksége. Nem tudhatod. Hogy ha meg sem próbálod. Utána meg, ahogy téged ismerlek, vered a fejed a falba, mert elszalasztottad az egyetlen kínálkozó lehetőséget. Legalább próbáld meg. –nézett rám könyörgően édesanyám. – a családért, a kedvemért. Kérlek. Nem halsz bele. –nevetett. De olyan keserű nevetéssel.
- Hát talán testileg nem halok bele egy elutasításba. De lelkileg… nem tudom garantálni, hogy nem, leszek még idegesítőbb, hogy ha ezt megpróbálom –lehetetlen küldetés. – mert szerintem el fog zavarni… érzem…
- De utána a fejedben fog motoszkálni, hogy mi lett volna ha… hidd el nem lesz jobb akkor sem. Ha megpróbálod, akkor legalább elmondhatod, hogy te meg tettél minden tőled telhetőt. Hidd, el megkönnyebbülsz majd ezután. - nézett rám egy angyali mosollyal.
- Jó megpróbálom csak a család kedvéért. –és azzal felálltam a fűről, mivel hogy a beszélgetésünk alatt leültünk. És elkezdtem vonszolni magam. De egy kérdés még motoszkált a fejemben.
- Anya! –kiáltottam vissza. Mivel már nem láttam, hogy hol járhat Esme, ezért csak reménykedni tudtam, hogy meghallotta és visszajön.
- Igen, Edward? –nézett rám türelmesen.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?? És hogyan találtál rám ilyen hamar?–néztem rá megdöbbenve. –megmondtam, hogy hagyjanak a többiek és nem mondtam, meg hogy merre megyek, mert még én sem tudtam. Akkor te honnan tudhattad, hogy itt vagyok?? –rám nézett majd egy gyönyörű nevetés közben oda jött hozzám és megölelt.
- Anyai ösztön. És mivel már vadásztam erre és tudtam, hogy itt van egy rét, ami a Forks-hoz hasonló ezért gondoltam, hogy majd egyszer te is megtalálod, és majd kijársz ide, mint Forks-ban is tetted. És ez idő kérdésén múlott, hogy te is megtaláltad.
- Köszönöm, hogy utánam jöttél és nem hagytál magamra.
- Ugyan, drágám. Milyen anyuka is lennék akkor, hogy ha legnehezebb pillanatokban nem lennék mellettetek? - kérdezte olyan hangnemben mikor a szülők beszélnek a gyerekükhöz.
- Szeretlek. És még egyszer köszönök mindent. Most megyek… nem tudom, mikor jövök…
- Nincs mit szívem. És én szurkolok nektek. Ahogy a család többi tagja is. Érzem, össze fog jönni, és ezt Alice látomása is alá támasztja.
Ezen csak mosolyogni tudtam, ahogy édesanyám is.
- Akkor majd jövök, szeretlek benneteket. Átadnád a többieknek is.
- Persze. De most menj és csináld azt, amit jónak látsz.
És ezzel ott hagytam Esme-t a tisztáson. És teljes erőmből száguldoztam Belláék házához. A redőny le volt engedve és nem hallottam semmit… egy gondolatot sem, és egy árva hangot sem. Vagy a redőnynek volt valami különleges ereje vagy Bella védte le úgy, ahogy a gondolatait le tudja védeni? Ezen tanakodtam miközben elkezdtem dobálni kövekkel a redőnyt ahol a hálószobát sejtettem. Úgy látom jó helyre tippeltem a hálószobát, mert a redőny elkezdett felfele menni. Lassan. Míg nem Bellát láttam meg az ágyon és csak fehérnemű volt rajta. Úgy látom valamit megzavartam. Velem idáig még el sem jutottunk! Háborodtam fel bár tudtam, hogy jogtalanul. Most mit is mondhatnék? Hogy ’ szia, jöttelek meg látogatni? ’
Bella értetlenül meredt rám. Valami ruha után kezdett el kutatni, míg a földön megtalálta a pólóját és gyorsan felkapta majd oda jött az ablakhoz és ki nézett, rajta hogy biztosan nem hallucinál. Kinyitotta az ablakot, ami eddig elválasztott minket.
- Hát te meg hogy kerülsz ide?? –olyan értetlen szemekkel nézett rám mintha szellemet látott volna, és nem értené, hogy mi történik. Jogosan tette fel ezt az egyszerű kérdést.
- Én… én… Bella… kérlek… hallgass meg. –már be akarta csukni az ablakot, de én oda tettem a kezem.
- Nem értem, hogy mit keresel itt. De most nem érünk rá. –a hangja rideg és távolságtartó volt.
- De muszáj beszélnünk. Kérlek Bella. Csak 10perc. Ígérem. Nem több. Csak hallgasd meg az indokaimat. –esdekeltem. De úgy látom, hogy még ez se nagyon akart beválni. Rólam Sebastian-a nézett. Ő bólintott. Majd tekintete visszavándorolt rám.
- Gyere az ajtó elé, ha beszélni szeretnél. És majd elmegyünk sétálni. Addig felkapok valami illedelmesebb ruhadarabokat. –mondta majd becsukta az ablakot.
Az ajtó elé mentem és vártam. Átgondoltam, hogy mit is mondhatnék neki. Rengeteg lehetőség felmerült bennem, de egyik sem volt az igazi. Végül amellett döntöttem, hogy majd azt mondom, amit a helyzet hoz. Kilépett a házból. És amint elhagytuk azt rögtön, fellélegzett.
- Nah most már mondhatod, hogy miért kellet kirángatnod az ágyból éjnek-éjjelén. –a hangjában mintha egy kicsi élt véltem volna felfedezni. De lehet, hogy ezt a stressz teszi. Nem tudom.
- Bella. Nem tudom, hogy miért vagy ilyen távolságtartó… de szeretném ezt leküzdeni…- és itt félbe szakított.
- Még hogy nem tudod, hogy miért vagyok távolság tartó?? Na, ne hülyéskedj már. Könyörgöm. Itt hagytál! 70 évig nem is hallottam rólad! El tudod te azt képzelni, hogy milyen is volt az a70év? Mert szerintem te azzal nem vagy tisztában, hogy mit hagytál magad után. –teljesen kikel magából. Mintha nem a régi Bella lenne, akit meg kell védeni. Őt már nem kell megvédeni senkitől és semmitől. Ő már felnőtt nő.
- Jó, rendben az nagy butaságra vall, hogy ott hagytalak, de kérlek, könyörgöm, esdeklek, a bűneimért ne a családomat okold, hanem engem. Én kényszerítettem rájuk a költözést. Alice el akart köszönni tőled, ahogy a család többi tagja is, de én nem hagytam nekik. Nagyon sajnálom. –mondtam már majdnem megadva magam, hogy térdre boruljak, és úgy könyörögjek.
- Edward ezt te sem gondolhatod komolyan. –mondta olyan halkan, hogy szerintem nem akarta, hogy én is meghalljam, de pechére meghallottam.
- Mármint mire gondolsz? Arra hogy 70 év után sem enyhült az irántad érzett szerelmem? Ez igaz, Bella. Kérlek. –megálltunk és szembefordítottam magammal hogy szembe tudjak vele nézni. Az álla alá nyúltam így kényszerítve arra, hogy rám nézzen. A szemében szerelmet, dühöt, haragot lehettet látni.
- Edward…- kezdte, de a hangja nem akart engedelmeskedni neki. – én már… Sebastiant szeretem. Te mondtad, hogy olyan lesz, mint ha nem is lettél volna. Rengeteget sírtam, de azután túltettem magam rajta – mintha ez egyáltalán lehetséges volna. –inkább úgy mondom, hogy próbáltam nagyon mélyre temetni, és még te sem várhatod el tőlem, hogy azok után, ami az erdőben történt, hogy ne kezdjem újra az életem 2évembe telt mire nagyjából újra helyre jöttem 2év!! Fel tudod te ezt fogni?
- Azért hagytalak el, hogy lehetőséged legyen az életre, ami mellettem nem lett volna lehetséges. Ezért hagytalak el. És nem, a miatt, mert nem szerettelek. Ezt tudnod kell.
A nélkül nem hozhatod meg azt a súlyos döntést, amire éppen készülsz, hogy elmész innen. Nézz, szembe a bajjal ne menekülj el.
- Én nem menekülök!!!- szinte már dühöngött Bella. – főleg nem előletek. Nekem nincs mitől tartanom. Nem úgy, mint neked. Hogy van képed a történtek után csak úgy az ablakomban csücsülni? –hadovált a kezeivel indulattól túlfűtve.
- Bella. –szólítottam meg halkan. - mikor nem nézet rám azt hittem hogy nem is hallotta. –de megszólalt –sajnos-.
- Ne Edward. Ne kezdj bele. Így is elég fájdalmat okoztál. –nézet rám gyönyörű szép arany szemeivel. Melyben az érzések folyton váltogatták egymást. És lehajoltam, hogy egy lágy csókot leheljek ajkaira. De mikor észlelte, hogy mit akarok tenni akkor sarkon fordult és ott hagyott. A válla felett visszaszólt.
- Most inkább ne. –akkor ezek szerint máskor lehet rá esély?? Ha lett volna, szívem tuti nem marad a helyén.
- Viszlát, Bella. Jó éjszakát. Holnap találkozunk. –de várom már a holnapot. Mintha egy gyermek lennék, aki alig várja, hogy holnap karácsony napján kibontsa az ajándékait.
Szinte már repülve száguldoztam haza, hogy elújságolhassam új híremet. Miszerint Bella már nem annyira haragszik rám. Most már elhiszem Alice látomását. Most már van rá esély. Most egy új élet kezdődik. Mondhatni úgy is a sötétségben született szerelem. Ezen az irónián muszáj volt mosolyognom. Mondjuk, amekkora pechem van egész biztos nem fog összejönni.
„Ne légy ilyen pesszimista. Az érzéseid az őrületbe kergetnek.” Hallottam meg egy hangot a fejemben majd miután körbe néztem észrevettem, hogy már a háznál vagyok és Jasper szólt hozzám. Egy mosolyt küldtem felé majd beléptem a házba. Ahol minden szem rám szegeződött. Gondolatolvasás nélkül is érzem, hogy arra kíváncsiak, hogy hol voltam –mintha Alice nem szedte volna ki Esme-ből…- de nem baj. Most az lényeg hogy boldog vagyok. Ezért csak mosolyogtam majd magukra hagytam őket. Hadd találgassanak. Gondoltam kicsit rosszindulatúan. Majd felmentem az emeltre és magamban örültem a hírnek. Hallottam, ahogy lent pusmognak –mintha nem hallanám a gondolataikat-.
- Nem kell hülyének nézni. Anélkül hogy beszélnétek, tudom miről beszéltek. Vagy elfelejtkeztetek az adottságomról? –kérdeztem kicsit dühösen. Legalább tőlem kérdeznék meg, háborogtam. Bár tudom, hogy nem direkt csinálták.
- Sajnáljuk. Csak találgattunk. Mert valaki nem volt hajlandó elmondani…- jött be a szobába Alice, morcosan. Mint a kisgyerekek, amikor nem kapnak meg valamit. Hát igen ő az én kis aranyos húgocskám.
- Ha annyira tudni akarjátok, akkor hát legyen. Ne miattam legyetek boldogtalanok. Ahogy kivettem Bella szavaiból jó úton vagyok a megbocsájtáshoz vezető úton. –mondtam.
Alice elkezdett táncolni.
- Már hogyne hallottuk volna? –jött be a szobámba apám, Carlisle. Mosolyogva
- Hé, öcsi, szerinted süketek vagyunk??- jött be dörmögő nevetéssel , mackó testvérem, Emett. Ezért a megjegyzésért Rosalie-től egy jó nagy hátba veregetést kapott.
Jasper csak mosolygott. A szobában mindenkinek jó kedve van. Jasper Alice-t öleli át, Emett Rosalie-t a derekánál fogva húzta maga mellé, Carlisle csak átölelte Esme-t, nem akart még nagyobb szomorúságot látni a szemeimben.
Csak most vettem észre, hogy a szobában mindenkinek megvan a maga párja, kivéve egy embert –vámpírt-. Ki i is lehetne más, mint én??? Mr. Tökély. Rendesen elszúrtam…
- Még helyre hozhatod. –jött oda hozzám Esme, majd átölelt.
Most vettem észre, hogy a többiek elmentek. Körbe néztem, de semmi. Hallgatóztam, de semmi. Esme ezt észrevehette, mert elmosolyodott.
- Annyira levoltál foglalva a gondolataiddal, hogy nem vetted észre, amikor elmentek? –kérdezte, majd leült a kanapémra, megpaskolva maga mellett egy szabad helyet, jelezve hogy üljek le mellé. Leültem.
- Hát nagyon úgy néz ki. –mondtam keserűen. – De hova mentek??
- Vadászni. Tudod, Carlisle holnap kezdi a munkát a helyi kórházban. Alice, Rosalie már rég voltak. Emett hááát… ismerheted…- mondta mosolyogva. –egy grizli medvével bármikor szívesen megküzd. Jasper pedig nem tudta elviselni az érzéseid. –mondta szomorúan.
- És te?? –néztem rá döbbenten.
- Mit én?? –kérdezte kedvesen.
- Te miért nem mentél vadászni? Hiszen te is rég voltál. Látszik a szemeiden.
- Nem hagyhattalak itt.
- De hiszen te is holnap kezdesz. Nem bukhatunk le.
- Néztél te már tükörbe? –kérdezte mosolyogva. –te sem mostanában voltál. –kezeidbe vette kezeim. –Majd elmegyünk együtt vadászni. Rendben? Amint a többiek visszaértek a…- nem tudta befejezni, mert berontotta a szobába egy tornádóhoz hasonlítható Alice.
- Most már mehettek. –majd el is tűnt.
Esme-vel emberi tempóban leballagtunk a lépcsőn. Carlisle-re vetett egy pillantást majd mind a ketten eltűntünk az erdőben.