5. fejezet

Alice szemszög:

Olyan történt, amire senki sem számított volna, Bella szívből jövően elkezdett nevetni és két nevető roham között kinyögte.
- Alice te aztán valóban nem változtál semmit- erre mindenki elkezdett nevetni, bár Esme csak mosolygott, mert nem akart kinevetni.
- Na, fiatalok, ha ezt ilyen jól kitárgyaltuk, akkor mehetünk is próbálni- mosolygott a főnökünk, bár szerintem fogalma sincs mi, miért nevetünk.
Elindultunk a próbaterembe, miközben azon filóztam, miként hozhatnám újra össze a két gerlepárt.
- Sehogy- libbent oda mellém Bella.
- Ezt meg honnan…? - sikkantottam ijedtemben, ez elég furcsa volt, mert engem nem sok ember tud meglepni.
- Látom rajtad-somolygott a mi kis Bellánk. Mondjuk, ahogy most elnézem nem is olyan törékeny mint amikor itt hagytuk…Ezen töprengtem mikor Rosalie-nak mentem véletlen. Ő csak elnézően mosolygott. Majd intett a fejével hogy nézzek előre és figyeljek a főnök szavaira. Csak egy hálás mosolyt küldtem neki ezért az információért.
- Jól van emberek! Egy kis tájékoztatás! Vendégszínészeink lesznek, szóval, most mindent elölről el kell magyarázni! Darabunk a R&J, azaz a Rómeó és Júlia.
Szereposztás: Júlia-> Bella
Rómeó-> Edawrd Cullen az újonc
Capuletné-> Rosalie Hall
Capulet-> Dawe
Monteguné-> Alice Cullen
Verona hercege-> Luke.
Jaj, de jó. A két kis gerlice újra egymásra talál. Az örömtől majdnem kiugrottam a bőrömből. Ránéztem Edward-ra, –ami még az én részemről is nagy butaságra vall-, nem osztozott az örömömben, és meglátva gondolataimat nagyon fancsali képet vágott. Ami elég vicces lett volna, ha nem ilyen helyzetben lennénk, akkor egész biztos elnevetem magam. Ránézve a többiek arcára döbbenet, és örömet véltem felfedezni. De Bella arcáról egyik sem tükröződött. Egy nagyon különös maszk mögé bújt, s csak akkor lehetett az érzéseit leolvasni az álcájáról, ha nagyon figyelmes az ember- vámpír-. Az érzései kavalkádjában mérhetetlen fájdalmat, dühöt láttam, mivel csak ezeket tudtam felfedezni ezért még jobban kezdtem nézni mire a fürkésző pillantásomat észlelve egy kicsit bevörösödött. Majd nem olyan sokára megjelent az ajkán egy őszinte, igazi mosoly. Úgy látom hamar megbocsájtott nekem és a családomnak. A gondolat menetemet egy köhintés zavarta meg.
- Csak neked! Esetleg a többieknek is, de nekem egész biztos, hogy nem!- mondta merev testtartással Edward.
- Már elnézést, de nem mondták még neked, hogy nem illik mások fejében turkálni?- az utolsó mondatrésznél lehalkítottam a hangomat hogy a többiek nehogy meghallják, de miután feleszméltem elfelejtettem körbe nézni. Ezért csak most vehettem észre, hogy nem a próbateremben vagyunk a többiekkel, hanem Edward Volvo-ban csücsülünk és csak ketten.
- Jó, hogy észreveszed…- mondta gúnyosan Edward.
Na, ettől aztán nagyon felment bennem a pumpa…
- Beléd meg mi ütött??!!- kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél. De azután végig gondoltam a történteket- nem csak a mai napot, hanem az egész 70évet, hogy mennyit szenvedett és most meg újra látja a szerelmét. Ő meg enyhén szólván is magasról tesz rá. Belegondolva elég szörnyű helyzetbe sikerült megint hoznom. Gratulálok Alice. Ezt ügyesen összehoztad. Nagyon dühös voltam magamra. –Megértettem, hogy Edwrad miért viselkedik úgy, ahogy. Nem tudom meddig gondolkozhattam, de ahogy elnézem Edward is valahol máshol járhat. Nem tudtam meg nem történté tenni. Ezért csak annyit tehettem, hogy bízok Edwardban és abban, hogy képes lesz nekem megbocsájtani. Nagy boci szemekkel és bűnbánó arckifejezéssel oda fordultam Edward-hoz majd így szóltam.
– Bocsánat mindenért, amit tettem és gondoltam. - egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, azután oldalba böktem.
- Naaa nem illik szórakozni a kisebbel!!- mondtam. Mire mindkettőnkből kitört a nevetés.
Hosszasan nevetünk. Majd mire kezdtünk lenyugodni kezdett egy terv formálódni a fejemben. Belegondolva nem is olyan szörnyű.
- Eszembe jutott egy terv. –mondtam elgondolkodva. Majd Edward-ra néztem megerősítésre várva, hogy figyel rám és folytathatom.
- Na, ki vele. Milyen őrült ötlettel álltál már megint elő. - mondta mosolyogva, fél szemét rám szegezve, a másik szemét az úton tartva- nem mintha szüksége lenne rá…-.
- Háát… hogy úgy mondjam… Ha neked itt kényelmetlen akkor elköltözhetünk. Még egy költözés ide vagy oda… mit számít az nekünk. –Ránéztem Edward-ra és a szemei fájdalmat tükrözték, de az arc vonásai szilárdan a helyén voltak Edward tökéletes maszkja, ezzel tud nagyon felidegesíteni. Majd hirtelen egy látomásom volt. Miszerint Edward és Bella együtt voltak - egy hasonló réten, mint Forks-ban –és nem úgy együtt, mint a barátok, nem, határozottan nem. Hiszen csókolóztak. Meghitt csók volt. Nem egy baráti csók. És ezzel a látomásom amilyen hamar jött olyan hamar el is tűnt. Legbelül nagyon boldog voltam, hogy ezt láthattam, de nem mertem kimutatni nehogy Edward-ot megbántsam. Ránéztem Edward-ra a karizmai megfeszültek, arcizmai megkeményedtek, remegett a dühtől–vagy a fájdalomtól. Nem tudom eldönteni-. Félre kellet állni, nehogy lemenjünk az útról.
- Ez meg…- hüledezet. –Ez… Ez… Lehetetlen!! Alice!!- ragadott meg kétségbe esetten. Mintha én tudnék segíteni. –Ő nem lehet újra az enyém! Ennyi év után!- Még mindig nem hívja Bellának csak Ő-nek. – Neeeeeeeeeem! Neeeeeeeeee!- Ezt már zokogva ordibálta. Nem bírtam nézni, amikor ilyen állapotban van. Ezért tárcsáztam. Nem sokára megjelent kedvesem, aminek érezhető volt a hatása. Nyugodtabb lett Edward. De Jasper arcán mérhetetlen fájdalom volt.
- Jasper! –ugrottam volna a karjába, de nem mertem, mert láttam az arcán, hogy nagyon koncentrál.
- Hogy van? – kérdeztem az első eszembe jutó kérdést, hogy egy kicsit beszédre bírjam. De amikor nem válaszolt akkor vettem észre, hogy nagyon halkan tettem fel a kérdést. – Hogy van?- erre felkapta a fejét, majd ennyit mondott.
- Egyelőre, amíg a közelében vagyok egész nyugodt, de miután nem leszek, itt nem tudom, hogy nem fog-e valami őrültséget csinálni.- mondta elgondolkodva és Edward-t fürkészte.
Edward, mint ha kómából kelt volna fel megszólalt.
- Héé én is itt vagyok, nem illik, úgy beszélni rólam mintha nem lennék itt!- kérte ki magának Edward.
Ezen el kellet mosolyognom. A jó öreg régi Edward. Most már oda mertem menni Jasper-hez,mert úgy láttam már nem annyira koncentrál, mint az előbb. Lágyan megcsókoltam. Viszonozta. Lehet tovább is mentünk volna, ha Edward félbe nem szakítja egy egyszerű nyilvánvaló mondattal.
- Ha nem zavar én is itt vagyok. Ha lehet, akkor ezt majd otthon a hálószobátokban intézzétek már el. Könyörgöm. Nem mindenkinek van meg a párja. - Mondta morcosan. Mire mind ketten elszégyelltük magunkat.
- Sajnáljuk. –mondta Jasper, megbánó arccal és szemmel.
- Semmi gond. – mondta Edward, elgondolkodva.
Ez nem sok jót sejtett. Majd hirtelen elrohant. Gondolatban kérdeztem, hogy hova megy.
A válaszát visszakiabálta.
- Magányra van szükségem. Ne várjatok haza. Majd megyek. Kérlek, hagyjatok. Köszönöm. - azzal el is tűnt a fák mentén. És Jasper-rel kettesben maradtunk. Meg tudom érteni, hogy Edward min, mehet keresztül. Rossz volt látni, hogy szenved. És ez által Jasper is. Oda bújtam hozzá. Lágyan megcsókoltam, hogy elvonjam figyelmét az imént történtekről. Kétségbe esetten csókolt vissza, mintha ez lenne az utolsó. Nem bántam.
- Szeretlek. –suttogtam.
- Én is. Te vagy létem értelme. Köszönöm, hogy vagy nekem. –mondta a hajamba.
Ezután egyre jobban csókolóztunk. Majd egy réten találtam magam.