új történet

Sziasztok. Egy új történetet hoztunk össze. Vagyis inkább úgy mond, próbálkozunk vele. Persze a másik történetet sem hagyjuk abba. De ezt is írjuk. Mikor melyikhez van kedvünk. Remélem tetszeni fog. :) véleményeteket komiban kérjük, jelezzétek.:)köszönjük:)

Új történet

Ismertető

Edward úgy érzi elhidegült tőle Bella, pedig Bella még mindig ugyanúgy szereti, csak titok nyomja szívét. Történetünkben Bella és Edward akkor találkoztak, mikor Bella 16 volt, Bella most 17 és Edward soha nem hagyta el.

1.fejezet
Edward szemszög:

Boldog vagyok! Minden tökéletesen alakul, bár ha haza megyek, a családom mindig rágja a fülem, hogy változtassam át Bellát. Nem akarom elvenni a lelkét! Ezt nem igaz, hogy nem tudják megérteni. De már eldöntöttem a 18. szülinapján átváltoztatom. Nincs mese. Meg kell tennem. Ha akarom, ha nem. Mióta eldöntöttem, Alice az óta folyton csak vigyorog. Itt állok Belláék háza előtt, bekopogtattam. Charlie nyitott ajtót.
- Jó reggelt, Bellához jöttem. –már egy hete nem láttam, vadászni voltunk, mert egész héten hétágra sütött a nap. Nagyon hiányzik Bella hangja, illata, érintése, és a szívverése gyorsulása mikor meglát.
- Nincs itthon. –leplezni se próbálta az ellenszenvét.
- Hol van? –hangomon érezhető volt a meglepődés.
- A barátaival.
- És mikor jön haza? –kérdeztem reménykedve.
- Késő este. –jött a kijózanító ’ pofon’.
- Köszönöm, viszlát.
„Remélem este nem fog itt a lányomnál lábatlankodni” hallottam meg gondolatait. Beültem a Volvo-ba és haza hajtottam. Leállítottam a kocsit.
- Sziasztok. –köszöntem a nappaliba.
- Miért vagy ilyen letört? –óh, hogy mindent ki kell elemeznie Jasper-nek.
- Semmi.
- De tudod, ha beszélni szeretnél valakivel, akkor én itt vagyok.
- Jah. Kösz. –nem hinném, hogy bármikor is fel fogom használni az ajánlatát.
Felmentem a szobámba és bámultam ki az ablakon. Alice berontott a szobámba, mint egy hurrikán.
- Hát te nem Bellával vagy?? – kérdezte hitetlenkedve.
- Nincs itthon.
- Hol van?
- Ha én azt tudnám… szerinted akkor még mindig itt ülnék?? – kérdeztem kicsit gúnyosan. Tudom nem az ő hibája. De akkor is. Most senkihez sincs kedvem. Ezt nem igaz, hogy nem értik meg.
- Jó. Nem. Bocsi. Nem akartalak így letámadni. Csak tudod…- kezdett bele Alice. Kezdett Alice egy újabb adag bocsánatkérésbe.
- Jól van, Alice nem kell bocsánatot kérned. De most egyedül szeretnék lenni…- tettem egy célzást hogy fáradjon ki a szobámból. Nagyon szeretem a húgomat. De most még hozzá sincs energiám.
- Oké. Vettem a célzást. Lépek. Ha beszélni szeretnél róla, akkor hívj. Tudod, mindig itt vagyok. –mondta majd mosolygott. Én is mosolyogtam.
- Rendben. Köszönöm. És tudod, hogy szeretlek. És titeket is. –mondtam mosolyogva, mert tudtam, hogy lent a nappaliban a többiek is hallják.
- Mi is téged. –jött az egységes válasz mindenkitől, lentről.
Most el kellet innen mennem. Nem bírtam tovább a négy fal között. Kiugrottam az ablakon és elkezdtem futni. Nem érdekelt, hogy most eset az előbb az eső és a fehér ingem saras lesz. Nem érdekel Alice haragja ’ hogy mit műveltem az ő csodálatos új ingjével’ most csak a jelennek akartam élni. De nem egyedül. Lerogytam a földre. És elkezdtem zokogni. Persze könnyek nélkül. Nekünk, vámpíroknak ez nem adatott meg. Ezt sem akartam elvenni Bellától. Meg még sok egyéb más dolgot sem. Mint például az életét, a lelkét. Szeretem Bellát és pont ezért nem tudnám megtenni ezt vele. Hol lehet a szerelmem? Nem tudom meddig ülhettem a sárban és mikor kezdhetett el szakadni az eső. De nem is érdekelt. Engem most csak az érdekelt, hogy Bellával lehessek. Elkezdtem a házukhoz futni. És csak azután eszméltem rá hogy hogyan nézhetek ki, mikor már egész közel jártam a házukhoz. Éreztem az illatát. Otthon volt. Nagyon gyorsan hazarohantam. Az ajtót kivágtam. Szélsebesen felmentem a szobámba. Átcseréltem ázott ruhadarabjaimat. Majd felvettem egy kék farmer nadrágot és egy fehér inget, amit szintén Alice választott ki. A többiek már meg se rezzentek - már megszokták tőlem-, amikor elmentem mellettük. Már majdnem kiléptem a házból mikor Alice megszólalt és valamit a kezében lóbált. Nem szeretem azt, amikor sietnék és feltartanak. De mikor észrevettem, hogy Alice kezébe a kocsi kulcsom van akkor odamentem hozzá emberi tempóban és egy köszönöm-t mormoltam el. Ő csak csilingelő hangon elkezdett nevetni. Nem engem nevetett ki. Ő ilyen. Mindig vidám. Gyors kirohantam a házból és a Volvo-ba bepattantam. 220-al is mehettem. Nem néztem. Csak az érdekelt, hogy Bellát a kezemben tarthassam, és addig csókoljam, amíg bírja szusszal. Végre megérkeztem Belláék házához. Éreztem Bella illatát. Még friss volt. Majd megláttam, hogy a kocsibejárónál áll Charlie rendőr kocsija és Bella rozzant, öreg, régi kocsija. Leparkoltam a fákhoz közel. Megnéztem magam a tükörben. Még szerencse. Mert egy sár folt volt a jobb arcomon. Előkotorásztam a kesztyűtartóból egy zsepit és megszabadultam a ’ maszattól’. Gyors kiszálltam a kocsiból. A hátsó ülésről előhalásztam a csokrot, amit Alice tehetett oda, mivel valószínűleg érezte, hogy el fogok jönni. Nah mindegy is hogy kitette oda. Most csak az a lényeg hogy itt van és én is itt vagyok. Bekopogtam. Most is – pechemre- Charlie nyitott ajtót. Mivel illedelmes akartam lenni, hogy mihamarabb megszokjon, és elfogadjon, ezért nem rontottam be, pedig ezt akartam. Türtőztetem magam.
- Jó estét Charlie. –mondtam mosolyogva. Most még ő sem fogja elrontani a kedvemet.
„ Már megint itt van. Hát nem azt mondtam, hogy... naaa mindegy. Egy kis illedelem Charlie. Nyugalom. Nem lesz gond. A lányod választása. Kezdj megbarátkozni vele.”
- ’estét Edward. - A hangja kimért volt.
- Bella itthon van?? –kérdeztem a legelbűvölőbb hangomon és mosolyommal.
- Ki az apu?? –kukucskált ki Bella a konyhaajtóból. Először hunyorított. Majd mikor meglátta, hogy én állok az ajtóban egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.
Charlie visszament a konyhába. Mi pedig Bellával egy kicsit együtt maradhattunk.
- Edward!! –hiányoztál. Mondta. És még igaznak is hittem. Csak valami nem volt az igazi. De ezzel most nem törődtem csak azzal, hogy csókoljam, öleljem. Még szerencse hogy a virágokat oda adtam neki és betette egy vázába, mert különben nem sok maradt volna belőle.
- Szeretlek. –suttogtam a fülébe.
Felmentünk a szobájába és most az ágyán vagyunk. Mind a ketten fekszünk. Bella feje a karomon nyugszik és az egyik kezével mintákat rajzolgat a hasamra. Én a hajával babrálok. Olyan meghitt ez a pillanat. Soha nem akarom elfelejteni.
- Mindig is szerettelek, rád vártam egész létemben. Te vagy nekem a sötét éjben a hold. Aki megvilágítja az életemet. Te vagy létem értelme. –még jobban ki akartam fejezni magam, hogy szeretem. És csak őt. De szerintem egyelőre ennyi is elég volt. Emésztgette, amit hallott. Majd egy kis idő múlva megszólalt. Feltámaszkodott. Az állát a vállamra helyezte.
- Edward. –mély levegőt vett, majd folytatta. – én is szeretlek téged.
És csókoltam ott ahol értem. A száját, a nyakát, a haját, szemét, arcát. Azt akartam, hogy ez a pillanat örök legyen. És tökéletes.
Megvártam, míg elalszik a karomban. Cirógattam. Majd szép, nyugodt, mély álomba szenderült. Reggel fél nyolc körül felkeltettem. Addigra már készen volt a rántotta. Charlie ma korán ment dolgozni üzenetet hagyott. Felvittem Bellához a tálcát, amin a rántotta, rengeteg pékáru, gyümölcs, tej, tea és egy szál rózsa - egy kicsi vázában – volt található.
- Jó reggelt csipkerózsika. Sajnálom, hogy fel kellet költenem de tudod ma suli is van.
Tetőtől talpig végimért majd megjegyezte.
- Átöltöztél. Csinos vagy. –majd tekintete eltűnt. Egy-két perc utána újra rám nézett majd a kezemre és meglepve nézte a tartalmát. Én is nagyon elmerültem a gondolataimban.
- Látom, nagyon éhes lehetsz, hogy ha ennyi ételt pakoltál fel magadnak. –próbálta elviccelni a dolgot Bella.
- Ja, nem. Elnézést. Ez a rózsa a tied. Ereszkedtem fél térdre. Majd átnyújtottam.
Elvette majd megköszönte és rögtön meg is szagolta.
- Nagyon jó illata van. Honnan van?? –kérdezte álmosan.
- Esme Kertjéből szedtem, mikor hazamentem a cuccaimért.
Átnyújtottam neki a tálcát. Ő pedig hüledezve nézte a tartalmát.
- Te kiraboltál egy komplett boltot??
- Nem, csak nem tudtam, hogy mit szeretsz és ezért vettem mindenből. –mondtam egy fél oldalas mosoly kíséretében.
Bella szívverése felgyorsult. Amint észrevette, hogy hallom a szívverését, elpirult. Mintha bűnt követne el. Ezt szeretem benne. Hogy normális reakciója van. El tud pirulni. Mi vámpírok erre mikor leszünk képesek? Soha.
- Edward. Edward! Edward!! –előre meredtem. Hisztérikus hangon elkezdett Bella ordibálni, rángatni, a szemeim előtt mutogatni. Majd a harmadik szólongatásra végre ’ felébredtem’.
- Elnézést. Hol tartottunk? –kérdeztem meg illedelmesen. Mert valóban nem volt róla fogalmam, hogy mi volt a téma.
- Végül is csak az, hogy már kilenc óra és mi még mindig itt vagyunk. Én pizsamában. Te valahol máshol jársz. És mindenki más pedig az iskolában. – mondta Bella. Kicsit idegesen, de nem szemrehányóan. Ezért is szeretem, meg úgy egészben szeretem, hogy Bella,Bella és nem más.
- Miért már ennyire elrohant az idő? – néztem rá hitetlenkedve.
- Hát nagyon úgy néz ki. –mondta.
- Akkor majd Carlie-tól kérünk igazolást.
- De ma dolgozatot írunk. Nem szeretek dolgozatíráskor hiányozni.
- Tudok én annál jobb dolgot. Például ha Carlie igazolást ír és szerintem fog, akkor itthon maradhatunk egész nap. – már csak az ötlettől mosolyognom kell.
- Háát. Nem is tudom. –vonakodott az ötlettől Bella.
- Miért, mi baj származik belőle?
- Mondjuk, ha Charlie megtudja… akkor nekünk annyi. –mondta fanyar nevetéssel.
- És Charlie-nak honnan kéne megtudnia? –kérdeztem.
- Jó rendben. Megadom magam. Csak hadd öltözhessek fel. Utána mehetünk. De ha Charlie megtudja… akkor… én… nem tudom, mit csinálok. És ne vágjál ilyen diadalittas képet. Mert csak most az egyszer egyezem bele. Többször nem. Világos??
Csak bólogatni telt az erőmből. Mert a bódultság, amit éreztem, hogy Bella egy egész napra az enyém. Már az utolsó szavakat csak nagyon haloványan hallottam.
Hallottam, ahogy Bella lezuhanyozik, hajat mos, felöltözik, megszárítja a haját, fogat mos. Majd kilép a fürdőből. Gyönyörűen nézett ki, mint mindig. A nézésembe belepirult. Felajánlottam a karomat. És mint egy pár mentünk le a lépcsőn. Kinyitottam neki az anyós ülés felöli ajtót. Beszállt. Becsuktam mögötte az ajtót. És villámgyorsan beszálltam én is. A vezető oldalt.
Elkezdtünk a rendelő felé menni. Mert ma Carlie dolgozik. Bementünk. Megkaptuk az igazolást. És Bellával már csak ketten voltunk. Egy egész napra. Ha lett volna szívem tuti kiugrott volna a helyéről.
- És most merre menjünk, hölgyem?? –kérdeztem vidáman.
De amint ránéztem Bella arcára elment a jó kedvem. Szomorú, bánatos, valami bántja, nyomja a lelkét, és régebb óta is feltűnt nekem. De ez most más.
- Mi a baj? Drágám. Kérlek, válaszolj. –beletapostam a fékbe. Mire feleszmélt.
- Most miért álltunk meg? –nézett rám értetlenkedő arccal.
- Te semmire sem emlékszel az elmúlt tíz percből? –néztem rá. Várakozó arckifejezéssel. A szemét elkapta. Majd a tenyerében talált valami izgalmasat és azt fürkészte.
- Bella, kérlek. –az álla alá nyúltam. Kényszerítve hogy a szemembe nézzen. Végre sikerült.
- Bella, mi történik mostanában veled? Olyan furcsán viselkedsz. Mintha más lennél. –mondtam kétségbeesve bár még mindig kimért volt a hangom.