Edward szemszög:
Nagyon jót tett nekem ez a vadászat. Főleg most, hogy újra van esélyem visszakapni szerelmem. Nem nézhetek gyönyörű szép arany szemeibe úgy, hogy nem vadásztam előtte. Annyira örülök, hogy van esélyem visszakapni őt. Mire hazaértünk Esme-vel már a család összes tagja, lassan hajnalodik, az egész család a saját párjával van elfoglalva… kezdtem volna bele megint az önsanyargatásba, de szerencsére Jasper egy jó nagy adag nyugalom hullámot küldött felém, aminek hála nem kezdtem bele biccentettem neki a hálám jeléül. Lassan ideje lesz munkába menni. Először Carlisle ment munkába, hiszen ma ő volt az ügyeletes orvos majd lehet, a műszakja után beszélek vele… ahogy hallom a lányok már lázasan készülődnek, hogy újra láthatják Bellát. A srácok igen szerencsések hogy nekik nem kell ezzel a vacak társulattal bájologniuk… mondjuk, hogyha jobban belegondolok, akkor ennek a vacak társulatnak köszönhetem, hogy van esélyem újra visszakapnom régi szerelmem. De azért mégis csak irigylem, hogy ők itthon heverésznek miközben nekem meg kell állnom a helyemet. Tényleg jut eszembe. Majd Esme-nek megemlítem, hogy a fiúkat küldje iskolába… hiszen mi dolgozunk ők meg itt hevenyésznek, ez így nem megy.
- Esme! –kiáltottam le a földszintre. Alig mondtam ki a nevét, már rögtön a szobám ajtajában termett szerető nevelőanyám.
- Igen? –lépett beljebb a szobámba majd helyet foglalt mellettem, a kanapén.
- Csak azt szeretném mondani, hogy mi, dolgozunk Emett meg Jasper itthon vannak…- mondtam alig hallhatóan. –és… hát… arra gondoltam, hogy esetleg elkezdhetnének gimibe járni. Ne unatkozzanak itthon.
- Edward Anthony Mason Cullen! Idefigyelj! Meg ne merd! Ezt még megkeserülöd!- rontott be a szobámba mackós testvérem Emett.
- Alice!!!??? Gyere ide! Most! –mondtam.
- Muszáj neked mindent kifecsegned Jaspernek? –kérdeztem hitetlenkedve. –Ne bujkálj! Hallom a gondolataidat!
- Na, jól van… itt vagyok…- mondta. –Nem kell rögtön leszedni a csinos kis fejemet, mert a szerelmemmel mindent megbeszélek. Sajnálom Edward nem úgy gondoltam. –mondta miután jobban átgondolta a helyzetet, hogy miket mondott most.
„Edward. Alice nem úgy gondolta, ahogy mondta” Esme-t nagyon szeretem, de most… ez már túl sok volt…
- Semmi gond. De most jobb szeretnék egyedül lenni egy kicsit. –mondtam. Ezt mindkettejüknek szántam. – majd a színházban találkozunk. –és ezzel a mondattal ki is ugrottam az ablakon és elkezdtem száguldozni. Olyan megnyugtató volt mikor futottam. Emlékszem mikor régebben Bella-val a kezemben futhattam végig a Forks-i erdőn, ahogy a szíve hevesebben dobbant mikor meglátott, vagy amikor egy féloldalas mosollyal megajándékoztam, most már nem fogok semmilyen ilyesmi reakciót kiváltani belőle hisz vámpír… e tanakodtam miközben észre sem vettem, hogy az idő milyen gyorsan eltelt. Lassan ideje lesz a színházba menni. Visszafordultam, hogy visszamenjek a Cullen házhoz azonban amint elkezdtem futni valami nekem jött –vagy én mentem valaminek neki? – ez lényegtelen, de az a lényeg hogy elvesztettem az egyensúlyom, aminek köszönhetően el is estem és elszakadt a kedvenc farmerem. Nem volt rám jellemző hogy csak úgy neki megyek egy gallynak és elesek miatta. Rögtön talpra álltam és támadó pozíciót vettem fel miközben beleszagoltam a levegőben és semmilyen más idegen, nomád vámpír illatát nem éreztem a levegőben és semmilyen más gondolatot nem hallok a sajátjaimon kívül… ez különös gondoltam magamban. Naa mindegy majd betudom annak, hogy az öregedéssel jár… ezen a fanyar poénon elmúlattam volna még egy darabig, hogy ha valami miatt újra ki nem kötök a földön. Na, ez már nem véletlen, hiszen egy helyben álltam. Most nem mehettek neki semminek. Tüzetesen végig vizslattam az egész területet ahol álltam, de sehol semmilyen nesz vagy zaj, vagy más egyéb jel nem utalt arra, hogy nem egyedül lennék.
- Van itt valaki?? –kérdeztem idegesen. Eddig még nem sokszor tudták rám hozni a frászt, de ennek a különös lénynek sikerült. Erre a kérdésemre csak egyhangos kacaj volt a válasz. Szóval egészen biztos, hogy nem egyedül vagyok az erdőben. Elkezdtem parázni. Hogyha elég gyors vagyok, akkor elő tudom venni a telefont és gyors tárcsázóról felhívni Carlisle-t vagy elkezdek nagyon gyorsan futni, de ez az előbb sem vált fel és mivel más egyéb elfogadható tervem sem akadt ezért az első megoldásom mellett voksoltam. Alaposan körbenéztem majd gyors kikaptam a zsebemből a telefonomat és megpróbáltam tárcsázni azonban valami nagyon erősen a kezemnek ütközött és kiverte a telefonomat, bele a sárba, ami miért is, természetesen tönkre tette a telefonomat. Na, most már nagyon kész voltam. Ha ezt túlélem egész biztosan kétszer vagy akár többször is átgondolom, hogy mikor fogok egyedül rohangálni az erdőben. Kezd elegem lenni.
- Mit akarsz?? –kérdeztem bele az erdőbe, de nem jött válasz. –Ilyen gyáva lennél, hogy nem mersz megmutatkozódni előttem nehogy lelepleződj?- kérdeztem kicsit idegesen.
- Azt te csak szeretnéd, hogy legyek olyan gyáva és itt hagyjalak, mint te anno Bellát. Igazam van? Vagy talán tévedek? Ha igen akkor javíts ki, bár szerintem nincs igazán mit kijavítani ezen. –mondta a hátam mögött és mire hátrafordultam már nem volt ott semmi. Ez nagyon beletalált a közepébe. Mondjuk, hogy ha minél többet beszéltettem, akkor annál nagyobb esélyem van ara, hogy hibázni fog és vagy elkaphatom, vagy elmenekülhetek legalább. Ez a stratégia mégsem olyan szörnyű. Nézzük be fog-e válni. Edward! Szedd, össze magad nem fogsz most összeesni. Hamarosan vége lesz ennek az egésznek és csak úgy fogsz rátekinteni, mint egy rossz rémálomra. Álljunk csak meg! Honnan tud Belláról??
- Honnan tudsz Belláról? –kérdeztem hitetlenkedve.
- Óóóó te kis butus. Én mindenről tudok, ami veletek történt.
- Akkor ezek szerint jóban vagy Bella-val?
- De még mennyire. –mondta majd egy villanást láttam és egy fának csapódtam. Nekem semmi bajom nem lett azonban a fa nem élte túl.
- Meg mutatkozol előttem, hogy tudjam kivel is beszélgetek.
- Nem is tudom…
- Ó de hogy nem tudod…- mondtam. Mert tudtam, hogy úgyis tudja, mit akar. És most ő irányít.
- Na, jól van. De jó kis fiú legyél ne, hogy utána megbánja eme nemes cselekedetemet. –mondta majd valami hátulról megfogta a vállamat. Megfordultam a tengelyem körül és… ezt nem hiszem el…
- Te meg hogy kerülsz ide?- néztem rá értetlen szemekkel, aminek hála kinevetett.
- Komolyan mondom látnod, kéne az arcodat most. Nagyon murisan nézel ki. –mondta.
- Te teljesen megvesztél? Ha ezt megtudja Bella, akkor…- mondtam és már majdnem elkezdtem kiabálni. Nagyon dühítő volt, hogy ő ilyen nyugodtan itt áll előttem miközben nem is olyan sokkal ezelőtt nekem rontott.
- Pontosan. De nem fogja megtudni. Te sem szeretnéd, hogy ha emiatt stresszelne, nem?- kezdett bele támadóm a szövegébe. De bemosnék neki egyet basszus. Nem elég hogy a szerelmemmel zsarol, még rám is támad. Hát mit képzel már magáról?
- Na na Edy fiú. Ezt te sem gondolhatod, hogy nekem rontasz… gondolj csak bele… mit képzelne Bella, hogy ha azt látná, hogy verekedni voltam és meg tudná, hogy a drágalátos Edward-ja csinálta ezt velem? Szerinted szóba állna veled a történtek után?- kérdezett rám miközben mosolygott azon, hogy tudja most megfogott. Hangosan felhorkantottam.
- Ezt még meg fogod keserülni- szűrtem ki a fogaim közt ezeket a szavakat. – De most ha megbocsájtasz, nekem próbám van és ugye te sem szeretnéd azt, hogy Bella rájöjjön miért nem jelentem meg a próbán, igaz?- most én mosolyogtam, mert ugyan azt a fegyvert felhasználtam ellene, mint az előbb ő ellenem.
- Oké. Rendben. De ha valaki beleköp a levesembe, akkor azt megkeserüli a Cullen család. –mondta fenyegetően.
- Rendben. –mondtam. Majd elkezdtem futni a ház felé és most szerencsére semmi nem ütközött belém. Még egyszer hátra fordultam, de már semmit nem láttam. Vagyis csak remélni mertem, hogy nem követ… elég bosszantó volt, hogy nem tudtam, hogy mikor van a közelemben vagy mikor nincs. Most már értem, hogy Bella miért lélegzett fel akkor, amikor elmentünk sétálni, mert félt, hogy követni fog minket. Jobban belegondolva nem is volt alaptalan a gyanúja. Végre hazaértem és csak Alice volt otthon. A gondolataiból tudtam azért maradt, itthon mert bűntudata volt, a miatt, mert megbántott engem.
- Mi baj van? Olyan gondterheltnek tűnsz most. –kérdezte a kicsi, pöttöm húgom. A mindig vidám Alice most nem mosolygott ugrándozott úgy, mint ahogy szokott, észrevette, hogy a hangulatom ehhez most nem igazán illő.
- Van itthon valaki vagy mindenki elment dolgozni?
- Mindenki elment dolgozni illetve neked hála iskolába. –mondta húgom kicsit szúrósabban az utolsó mondatrészt. De azonnal meg is bánta mikor észrevette, hogy elmentem mellőle az emeletre átöltözni.
- Sajnálom Edward nem úgy gondoltam…
- Semmi gond… csak az erdőben valami nagyon különös történt velem. És egyszerűen ezt nem tudom megérteni… hogy lehet az, hogy nem hallom valaki gondolatát miközben ott van mellettem…- töprengtem hangosan.
- Bellára gondolsz? –kérdezte értetlenül csöppnyi húgom.
- Nem, nem…
- Hát akkor be kell, hogy valljam Edward most már én, sem tudlak követni. –mondta húgom kicsit bosszúsan. –Azonban ezt a beszélgetést későbbre kell halasztanunk, mert ha már most elindulnánk is késő lenne ahhoz, hogy beérjünk. – a fejéből ki tudtam olvasni, hogy Esme írt egy SMS-t Alice-nek, hogy ha nem érünk oda negyed órán belül, akkor ugrott a szerepünk és a munkánk is.
- Nézd, Alice nagyon sajnálom, hogy ha miattam rúgnának ki onnan.
- Igazán semmi gond bátyus. Legfeljebb mi is megyünk az iskolába. –mondta egy kicsit kidugva a nyelvét. Na ez az én húgom. A csintalan, a felhőtlenül boldog, az örökké hiperaktív, pajkos kis Alice.
- Na, akkor induljunk, mert van egy olyan érzésem, hogy ha nem érünk oda, akkor Rosalie-tól nem kis hátsón rugdosást fogunk kapni mind a ketten.
- Hé! Én azt hittem, hogy kettőnk közül én vagyok a jövőbe látó és nem te. –majd vidáman bele bokszolt a vállamba.
- Tudod, van egy fajta megérzésem. –mondtam miközben elhaladva Alice mellet megborzoltam a haját.
- Héé. Nem vagyok kislány. –mondta bosszúsan.
- Óó. De hogy nem. –mondtam mosolyogva.
- Nem és kész.
- Nem tudom, hogy kettőnk közül ki az idősebb…- mondtam elgondolkodva.
- Jó. Rendben. Te nyertél. –mondta beletörődve a sorsába.
Ezen csak mosolyogni tudtam. Olyan idilli jelenet volt. Azonban a telefon hangosan elkezdett csipogni jelezvén, hogy már csak tíz percünk van és repülünk –szerintem Rosalie-nak köszönhetően majd ténylegesen repülni fogunk- gondoltam majd hangosan felkuncogtam.
- Mi az bátyus? Min mosolyogsz annyira?
- Semmin csak azon, ahogy elképzeltem, hogy ha nem érünk oda tíz percen belül, akkor repülni fogunk és szerintem Rosalie-nak hála nem csak a munkából, hanem az erdőt is átszeleljük. –mondtam mire húgom is felkuncogott a lépcső alján. Gyorsan előkereste a kulcsokat a retiküljéből és gyorsan beszálltunk a kocsiba majd gyors tempóban végre beértünk a munkahelyre. Mielőtt bementünk volna még gondolatban üzent nekem Alice.
„ De majd akkor elmondod, hogy mi történt az erdőben, ugye?”- lehajoltam hozzá és oda suttogtam neki alig hallhatóan.
- Természetesen. Csak meg fogom várni Carlisle-t és majd úgy, hogy mindenki hallja nem szeretném kétszer elismételni. –mondtam kicsit bosszúsan mikor visszagondoltam, hogy mi is történt az erdőben.
Mikor beléptünk az ajtón minden szem ránk szegeződött és Rosalie üzent. „Mégis merre voltatok? Majdnem kirúgtak minket!! Fel tudod te ezt fogni? Ha kirúgnak, akkor költözhetünk innen. Pedig én tökre megszerettem.” Elég savanyú képet vághattam, mert Alice oldalba bökött és gondolatban megkérdezte, hogy mi bajom, mire én Rosalie felé néztem és Alice azonnal meg is értette, hogy mire gondoltam.
- Elnézést kérünk a késésünkért. Csak volt egy kisebb fajta gondunk. –mondtam mosolyogva. Amit természetesen senki sem hitt el nekünk.
- Rendben akkor kezdhetjük is. Hahó! Emberek! 1hónap múlva elő kell adnunk és még sehol sem tartunk! –mondta miközben összecsapta két tenyerét, hogy a figyelem rá irányítódjon. Még csak most néztem körbe ezért csak most vehettem észre hogy…
2010. december 19., vasárnap
2010. december 8., szerda
8. fejezet
8. fejezet
Bella szemszög:
Megláttam, őt… az ablakban. Edward. Csak őt ne. Kértem. A földön elkezdtem kutatni valamiféle ruha után, hogy ne fehérneműben mutatkozzam. Ahogy néztem Edward tökéletes arcát láttam, hogy féltékeny, mert vele idáig még el sem jutunk. Ezen a nagy marhaságon, hogy majd pont Edward lesz az, aki féltékeny, és majd pont rám… Majd sikerült a ledobott pólómat megkeresnem a földön –ami mellesleg elég nehéz volt, mert majdhogynem a szoba túlsó végében dobtam le. -, felvettem. Majd kinyitottam az ablakot hogy megtudjam, Edward mit keres az ablakomban. Mivel nem szólalt meg ezért én kérdeztem, rá mert már kezdett idegesíteni, hogy a pasim Sebastian az ágyban van - vagyis most a cuccait veszi fel. – az exem meg az ablakomban. Elég faramuci helyzet alakult ki.
- Hát te meg hogy kerülsz ide?? –kérdeztem értetlenül. Mert egyetlen ép elméjű magyarázat sem jutott eszembe, ami elfogadható volt.
Mivel nem válaszolt ezért úgy voltam vele, hogy nem fontos. Megpróbáltam becsukni az ablakot, de oda tette a kezét. Nem ellenségesen. Csak úgy hogy én döntsem el meghallgatom-e vagy sem. Látta, hogy habozok ezért belekezdett.
- Én… én… Bella… kérlek… hallgass meg. –hangja alig hallható volt.
- Nem értem, hogy mit keresel itt. De most nem érünk rá. –hangom élével nem tudtam mit kezdeni ezért elég ridegnek tűnhettem. Legalább is Edward arcáról azt tudtam leolvasni, mint ha egy kicsit megbántottam volna.
- De muszáj beszélnünk. Kérlek Bella. Csak 10 perc. Ígérem. Nem több. Csak hallgasd meg az indokaimat. –már azt néztem, hogy mikor fog térdre borulni előttem, hogy meghallgassam. Nem nagyon akaródzott végighallgatni. Sebastian-ra néztem, hogy segítsen. Hátha a képességét tudja használni. Bólintott. Visszanéztem Edward-ra.
- Gyere az ajtó elé, ha beszélni szeretnél. És majd elmegyünk sétálni. Addig felkapok valami illedelmesebb ruhadarabokat. –mondtam majd becsuktam az ablakot. Felkaptam a nadrágomat, egy pár cipőt. Majd az ajtó elé mentem, de mielőtt kiléptem volna az ajtóba megnéztem magam a tükörben. Nagyjából elég elfogadható külsőm volt. Sebastian mintha féltékeny volna. Hátraszóltam Seb-nek hogy ne aggódjon meg tudom magam védeni. Miután kiléptünk a házból és elkezdtünk sétálni, megkönnyebbültem.
- Nah most már mondhatod, hogy miért kellet kirángatnod az ágyból éjnek-éjjelén. –mondtam kicsit morcosan, hogy abba kellet hagyni azt, amibe belekezdtünk épp.
- Bella. Nem tudom, hogy miért vagy ilyen távolságtartó… de szeretném ezt leküzdeni…- még hogy nem tudja?? Na, itt betelt a pohár.
- Még hogy nem tudod, hogy miért vagyok távolság tartó?? Na, ne hülyéskedj már. Könyörgöm. Itt hagytál! 70 évig nem is hallottam rólad! El tudod te azt képzelni, hogy milyen is volt az a70év? Mert szerintem te azzal nem vagy tisztában, hogy mit hagytál magad után. –jobban dühített, mint gondoltam…
- Jó, rendben az nagy butaságra vall, hogy ott hagytalak, de kérlek, könyörgöm, esdeklek, a bűneimért ne a családomat okold, hanem engem. Én kényszerítettem rájuk a költözést. Alice el akart köszönni tőled, ahogy a család többi tagja is, de én nem hagytam nekik. Nagyon sajnálom. –ahogy elnézem nagyon megbánta bűneit. Végig gondoltam. Nem fogom magam hagyni. Pláne nem most.
- Edward ezt te sem gondolhatod komolyan. - Csak ennyit tudtam kinyögni. Már-már meg akartam ismételni, hogy biztosan meghallja azt, amit mondtam. De meghallotta, mert válaszolt.
- Mármint mire gondolsz? Arra hogy 70 év után sem enyhült az irántad érzett szerelmem? Ez igaz, Bella. Kérlek. –mondta, majd megállított és szembefordított magával. Lehajtottam a fejem. Kezével az állam alá nyúlt ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Hosszan és mélyen nézett a szemembe, mintha éppen most elemezné, ki milyen érzéseket éreznék. Ha ennyire akarja, akkor hát tessék. Rajta. Hadd lássa. Most amit éreztem nem csak haragot és dühöt, hanem szerelmet is. Meg akartam szólalni csak a hangom nem igazán akart engedelmeskedni nekem.
- Edward…- mondtam, de inkább megpróbáltam még egyszer. Biztosabb hangon. - én már… Sebastiant szeretem. Te mondtad, hogy olyan lesz, mint ha nem is lettél volna. Rengeteget sírtam, de azután túltettem magam rajta. – mintha ez egyáltalán lehetséges volna. –inkább úgy mondom, hogy próbáltam nagyon mélyre temetni, és még te sem várhatod el tőlem, hogy azok után, ami az erdőben történt, hogy ne kezdjem újra az életem 2évembe telt mire nagyjából újra helyre jöttem 2év!! Fel tudod te ezt fogni? –mi mást mondhattam volna még?
- Azért hagytalak el, hogy lehetőséged legyen az életre, ami mellettem nem lett volna lehetséges. Ezért hagytalak el. És nem, a miatt, mert nem szerettelek. Ezt tudnod kell.
A nélkül nem hozhatod meg azt a súlyos döntést, amire éppen készülsz, hogy elmész innen. Nézz, szembe a bajjal ne menekülj el. –ezt a nagy marhaságot meg honnan vette Edward?? Képedtem el, bár a vonásaimon nem volt látható. Tipikus Edward. Csak kombinálni tud.
- Én nem menekülök!!! –nagyon dühös lettem pusztán, a miatt, mert ezt feltételezi rólam. – főleg nem előletek. Nekem nincs mitől tartanom. Nem úgy, mint neked. Hogy van képed a történtek után csak úgy az ablakomban csücsülni? –már nem bírtam tovább. Elkezdtem hadoválni a kezeimmel.
- Bella. –szólt halkan.
- Ne Edward. Ne kezdj bele. Így is elég fájdalmat okoztál. –nem voltam kíváncsi a kifogásaira. Most nem. Nagyon elgondolkodtam. Nem vettem észre azt, hogy Edward szája egyre közelebb kerül az enyémhez. Na, ezt már nem. Az egy dolog hogy beszélek vele. Azt se kéne. Ez is elég sok. És már most túl akarja lépni azt a bizonyos határt. Ha ezt Seb látta volna tuti, hogy Edward már nem sokáig élne. Mielőtt még meg történt volna a baleset, sarkon fordultam és elindultam hazafele. Nem akartam kétségek között hagyni ezért visszaszóltam.
- Most inkább ne. –mondtam majd meg várva válaszát tovább mentem. Muszáj lesz lassan vadászni, mennem. Holnap munka, szóval ma elmegyek, mielőtt még visszamennék Seb-hez.
- Viszlát, Bella. Jó éjszakát. Holnap találkozunk. –mondta majd ő is eltűnt, de ezt már alig hallottam.
Elmentem vadászni a közeli erdőben. Szerencsére messze a Cullen háztól. Észre sem vettem és leereszkedett a köd. Ilyenkor olyan gyönyörű a város. Még most kel fel a nap. A madarak csivitelnek. Imádok ilyenkor kint lenni a városban. Van egy kedven kis hidam, ami a várostól nem messze egy erdő mellet van, onnan a legszebb a kilátás. Lassan ideje lesz hazamennem, mert Seb elkezd idegeskedni, ami nem, tenne jót Edward testi épségért. Pláne hogy apám azért küldte velem Seb-t, mert tudta, hogy a Cullen-ek egyszer visszatérnek majd, és lám igaza is lett.
„Mennyire szerettem otthon lenni. Mikor ember voltam pihe puha ágyam volt és imádtam abban aludni. Miután a nevelő családomat – Renee-t és Charlie-t- meggyilkolták egyes nomád vámpírok, akik egyszer már rám támadtak. Victoria mindig is rám vadászott, mert Edward megölte a párját. Ez érthető is. Azonban amikor rám támadt akkor már volt új párja. Szerintem. Bár nem tudhatom. Lehet, hogy csak egy csatlósa volt, vagy egy szerencsétlen ifjú, akit megbabonázott. Csak azzal nem számoltam, de ő sem hogy pont azon a végzetes éjszakán fog kiderülni, hogy valójában nem is vagyok Charlie-nak a gyermeke. Ő csak a nevelő apám. Egy tisztáson találtak rám és nem értették, hogy hagyhattak itt egy csecsemőt. Attól függetlenül, hogy nem voltam a sajátjuk ahhoz képes elég jól neveltek és még az utolsó leheletnyi erejükben is engem próbáltak megvédeni. Ez azonban sikertelen próbálkozás volt. Victoria megharapott és a méreg már túl közel járt a szívemhez ezért nem tudták kiszívni belőlem. Amikor felkeltem egy szobában találtam magam csak nem a sajátomban. És bejött az igazi apám…”
- Szívem! Ez csak a múlt!! Kelj már fel! Az isten szerelmére! Nem igaz! Már megint eljátszod azt, amit régebben is! Itt vagy velem és senki nem bánthat! Victroia-t elégettük. Már nem bánthat. Nyugodj meg. Nincs semmi baj. –ölelt magához Sebastian, a kedvesem.
- De hiszen… hogy… találtál… ráám?? –kérdeztem kicsit dadogva, mert még nem egészen tértem vissza a jelenbe.
- Ugyan már… nem gondolhatod, hogy nem találnálak, meg, hogy ha én azt akarom… már túl rég óta ismerlek. Egyébként meg nem volt nehéz. Emlékszel egyszer elhoztál engem ide és mondtad mennyire szereted ezt a helyet. Meg már különben is túl rég óta elmentél otthonról. És bevallom már kezdtem aggódni, hogy valami bajod esett neked… tudod, hogy én azt nem élném túl… és megkeresném azt a…- na, itt félbe szakítottam, mert féltem, hogy valami ostobaságot akart mondani. Megcsókoltam. Szépen, lágyan. –Tudod, hogy szeretlek, és ha egy hajad szála is meggörbült volna, akkor… én… esküszöm… hogy…- megint megcsókoltam. –tudod, milyen vagyok…- mondta féloldalas mosoly kíséretében. Majd szép lassan lehajolt hozzám. Ennyire szeretem Seb-et, de nem tagadhatom magamnak tovább, hogy Edwrad-ot is szeretem. Istenem, de kétes helyzetbe kerültem.
- Mi baj van?? –nézett le rám döbbenten Seb.
- Semmi… csak…- kezdtem volna bele mire ő felhúzta a szemöldökét.
- Csak???
- Csak eszembe jutott a múlt… tudod és… ezen… gondolkodtam…
- Óóóó hogy már a múlton gondolkodsz? Talán nem megbántad azt, hogy hozzám tartozol? –kérdezte teljesen kikelve magából. –Talán azt is megbántad, hogy a családhoz tartozol?
- Seb…- kezdtem halkan. – Ezt te sem gondolhatod komolyan…
- Mármint mit? Azt hogy felbukkant a te kis szerelmed és én már nem is vagyok jó semmire? Csak egy használt rongydarabnak? Tudod Bella én, szeretlek és tisztellek, de ez nem az játékom. Válassz! Itt és most! Rögtön.
- Sebastian. Ezt te sem mondhatod… hogy…- néma sírás rázta meg vállam majd a földre rogytam. Arra vártam, hogy egy ölelés majd segít megnyugodni azonban hiába vártam Seb nem mozdult a helyéről.
- Gyerünk Bella. Nem érek rá egész nap.
- Seb…- próbáltam meg találni a hangom, de csak egy rekedt suttogásra telt az erőmből.
- Szeretlek! –mondtam ki, amire most gondoltam. Aztán hogy mi lesz később az már a jövő zenéje…
- Bella…- térdelt le mellém Seb. Majd az állam alá nyúlt, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem fogod a későbbiekben megbánni a mostani döntésed?? –nézett mélyen a szemeimbe. Megráztam a fejem.
- Nem, nem fogom megbánni a jelenlegi döntésem. – szenvedélyesen megcsókolt. Ott fojtattuk ahol Edward megzavart bennünket. Nem mentünk haza. Annyira belemelegedtünk ott kint – a mi testünknek igazán langyos időben-. Majd csak arra emlékszem, hogy Seb karjaiban vagyok és a mézédes szemeibe nézek.
- Jó reggelt. Beszéltem édes apáddal. –mondta Seb. Erre a hírre rögtön kipattantak a szemeim.
- Valóban? És mit mondott? Mi újság odahaza? –kérdeztem mosolyogva.
- A húgod, Agata épségben megérkezett Volterrába az édesapádhoz. Egyébként otthon minden rendben van. Édesanyád üzeni, hogy szeret téged és…- nem akarta befejezni.
- Seb… mi az… Nem igaz hogy mindent csípőfogóval kell kihúzni belőled…- mondtam morcosan.
- Háát…- mondta pironkodva. –csak azt üzeni, hogy… reméli… hogy… mi… hát…
- Könyörgöm, mondd már el. – majd megöl a kíváncsiság.
- Oké, rendben elmondom. Egy feltétellel, ha utána nem okolsz engem semmiért és nem röhögöd ki édesanyád.
- Jó rendben. –szerintem ez elég egyszerű lesz betartani. Gondoltam naivan.
- Édes anyád azt üzeni, még hogy szeretné, hogy ha mihamarabb egybekelnénk…- fejezte be végülis.
- Hogy mit akar édesanyám?? –kérdeztem hitetlenkedve.
- Én megmondtam, hogy ki fogsz akadni… és… nem mellesleg nem csak anyud mondta, hanem apud is szeretné, hogy minél hamarabb hazamennél Volterrába és úgy hogy valakinek a jegyese vagy.
Na ezen nagyon kiakadtam… ezt nem kérheti apám se anyám…
- És gondolom a jegyesem alatt…
- Igen, engem értettek.
Bella szemszög:
Megláttam, őt… az ablakban. Edward. Csak őt ne. Kértem. A földön elkezdtem kutatni valamiféle ruha után, hogy ne fehérneműben mutatkozzam. Ahogy néztem Edward tökéletes arcát láttam, hogy féltékeny, mert vele idáig még el sem jutunk. Ezen a nagy marhaságon, hogy majd pont Edward lesz az, aki féltékeny, és majd pont rám… Majd sikerült a ledobott pólómat megkeresnem a földön –ami mellesleg elég nehéz volt, mert majdhogynem a szoba túlsó végében dobtam le. -, felvettem. Majd kinyitottam az ablakot hogy megtudjam, Edward mit keres az ablakomban. Mivel nem szólalt meg ezért én kérdeztem, rá mert már kezdett idegesíteni, hogy a pasim Sebastian az ágyban van - vagyis most a cuccait veszi fel. – az exem meg az ablakomban. Elég faramuci helyzet alakult ki.
- Hát te meg hogy kerülsz ide?? –kérdeztem értetlenül. Mert egyetlen ép elméjű magyarázat sem jutott eszembe, ami elfogadható volt.
Mivel nem válaszolt ezért úgy voltam vele, hogy nem fontos. Megpróbáltam becsukni az ablakot, de oda tette a kezét. Nem ellenségesen. Csak úgy hogy én döntsem el meghallgatom-e vagy sem. Látta, hogy habozok ezért belekezdett.
- Én… én… Bella… kérlek… hallgass meg. –hangja alig hallható volt.
- Nem értem, hogy mit keresel itt. De most nem érünk rá. –hangom élével nem tudtam mit kezdeni ezért elég ridegnek tűnhettem. Legalább is Edward arcáról azt tudtam leolvasni, mint ha egy kicsit megbántottam volna.
- De muszáj beszélnünk. Kérlek Bella. Csak 10 perc. Ígérem. Nem több. Csak hallgasd meg az indokaimat. –már azt néztem, hogy mikor fog térdre borulni előttem, hogy meghallgassam. Nem nagyon akaródzott végighallgatni. Sebastian-ra néztem, hogy segítsen. Hátha a képességét tudja használni. Bólintott. Visszanéztem Edward-ra.
- Gyere az ajtó elé, ha beszélni szeretnél. És majd elmegyünk sétálni. Addig felkapok valami illedelmesebb ruhadarabokat. –mondtam majd becsuktam az ablakot. Felkaptam a nadrágomat, egy pár cipőt. Majd az ajtó elé mentem, de mielőtt kiléptem volna az ajtóba megnéztem magam a tükörben. Nagyjából elég elfogadható külsőm volt. Sebastian mintha féltékeny volna. Hátraszóltam Seb-nek hogy ne aggódjon meg tudom magam védeni. Miután kiléptünk a házból és elkezdtünk sétálni, megkönnyebbültem.
- Nah most már mondhatod, hogy miért kellet kirángatnod az ágyból éjnek-éjjelén. –mondtam kicsit morcosan, hogy abba kellet hagyni azt, amibe belekezdtünk épp.
- Bella. Nem tudom, hogy miért vagy ilyen távolságtartó… de szeretném ezt leküzdeni…- még hogy nem tudja?? Na, itt betelt a pohár.
- Még hogy nem tudod, hogy miért vagyok távolság tartó?? Na, ne hülyéskedj már. Könyörgöm. Itt hagytál! 70 évig nem is hallottam rólad! El tudod te azt képzelni, hogy milyen is volt az a70év? Mert szerintem te azzal nem vagy tisztában, hogy mit hagytál magad után. –jobban dühített, mint gondoltam…
- Jó, rendben az nagy butaságra vall, hogy ott hagytalak, de kérlek, könyörgöm, esdeklek, a bűneimért ne a családomat okold, hanem engem. Én kényszerítettem rájuk a költözést. Alice el akart köszönni tőled, ahogy a család többi tagja is, de én nem hagytam nekik. Nagyon sajnálom. –ahogy elnézem nagyon megbánta bűneit. Végig gondoltam. Nem fogom magam hagyni. Pláne nem most.
- Edward ezt te sem gondolhatod komolyan. - Csak ennyit tudtam kinyögni. Már-már meg akartam ismételni, hogy biztosan meghallja azt, amit mondtam. De meghallotta, mert válaszolt.
- Mármint mire gondolsz? Arra hogy 70 év után sem enyhült az irántad érzett szerelmem? Ez igaz, Bella. Kérlek. –mondta, majd megállított és szembefordított magával. Lehajtottam a fejem. Kezével az állam alá nyúlt ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Hosszan és mélyen nézett a szemembe, mintha éppen most elemezné, ki milyen érzéseket éreznék. Ha ennyire akarja, akkor hát tessék. Rajta. Hadd lássa. Most amit éreztem nem csak haragot és dühöt, hanem szerelmet is. Meg akartam szólalni csak a hangom nem igazán akart engedelmeskedni nekem.
- Edward…- mondtam, de inkább megpróbáltam még egyszer. Biztosabb hangon. - én már… Sebastiant szeretem. Te mondtad, hogy olyan lesz, mint ha nem is lettél volna. Rengeteget sírtam, de azután túltettem magam rajta. – mintha ez egyáltalán lehetséges volna. –inkább úgy mondom, hogy próbáltam nagyon mélyre temetni, és még te sem várhatod el tőlem, hogy azok után, ami az erdőben történt, hogy ne kezdjem újra az életem 2évembe telt mire nagyjából újra helyre jöttem 2év!! Fel tudod te ezt fogni? –mi mást mondhattam volna még?
- Azért hagytalak el, hogy lehetőséged legyen az életre, ami mellettem nem lett volna lehetséges. Ezért hagytalak el. És nem, a miatt, mert nem szerettelek. Ezt tudnod kell.
A nélkül nem hozhatod meg azt a súlyos döntést, amire éppen készülsz, hogy elmész innen. Nézz, szembe a bajjal ne menekülj el. –ezt a nagy marhaságot meg honnan vette Edward?? Képedtem el, bár a vonásaimon nem volt látható. Tipikus Edward. Csak kombinálni tud.
- Én nem menekülök!!! –nagyon dühös lettem pusztán, a miatt, mert ezt feltételezi rólam. – főleg nem előletek. Nekem nincs mitől tartanom. Nem úgy, mint neked. Hogy van képed a történtek után csak úgy az ablakomban csücsülni? –már nem bírtam tovább. Elkezdtem hadoválni a kezeimmel.
- Bella. –szólt halkan.
- Ne Edward. Ne kezdj bele. Így is elég fájdalmat okoztál. –nem voltam kíváncsi a kifogásaira. Most nem. Nagyon elgondolkodtam. Nem vettem észre azt, hogy Edward szája egyre közelebb kerül az enyémhez. Na, ezt már nem. Az egy dolog hogy beszélek vele. Azt se kéne. Ez is elég sok. És már most túl akarja lépni azt a bizonyos határt. Ha ezt Seb látta volna tuti, hogy Edward már nem sokáig élne. Mielőtt még meg történt volna a baleset, sarkon fordultam és elindultam hazafele. Nem akartam kétségek között hagyni ezért visszaszóltam.
- Most inkább ne. –mondtam majd meg várva válaszát tovább mentem. Muszáj lesz lassan vadászni, mennem. Holnap munka, szóval ma elmegyek, mielőtt még visszamennék Seb-hez.
- Viszlát, Bella. Jó éjszakát. Holnap találkozunk. –mondta majd ő is eltűnt, de ezt már alig hallottam.
Elmentem vadászni a közeli erdőben. Szerencsére messze a Cullen háztól. Észre sem vettem és leereszkedett a köd. Ilyenkor olyan gyönyörű a város. Még most kel fel a nap. A madarak csivitelnek. Imádok ilyenkor kint lenni a városban. Van egy kedven kis hidam, ami a várostól nem messze egy erdő mellet van, onnan a legszebb a kilátás. Lassan ideje lesz hazamennem, mert Seb elkezd idegeskedni, ami nem, tenne jót Edward testi épségért. Pláne hogy apám azért küldte velem Seb-t, mert tudta, hogy a Cullen-ek egyszer visszatérnek majd, és lám igaza is lett.
„Mennyire szerettem otthon lenni. Mikor ember voltam pihe puha ágyam volt és imádtam abban aludni. Miután a nevelő családomat – Renee-t és Charlie-t- meggyilkolták egyes nomád vámpírok, akik egyszer már rám támadtak. Victoria mindig is rám vadászott, mert Edward megölte a párját. Ez érthető is. Azonban amikor rám támadt akkor már volt új párja. Szerintem. Bár nem tudhatom. Lehet, hogy csak egy csatlósa volt, vagy egy szerencsétlen ifjú, akit megbabonázott. Csak azzal nem számoltam, de ő sem hogy pont azon a végzetes éjszakán fog kiderülni, hogy valójában nem is vagyok Charlie-nak a gyermeke. Ő csak a nevelő apám. Egy tisztáson találtak rám és nem értették, hogy hagyhattak itt egy csecsemőt. Attól függetlenül, hogy nem voltam a sajátjuk ahhoz képes elég jól neveltek és még az utolsó leheletnyi erejükben is engem próbáltak megvédeni. Ez azonban sikertelen próbálkozás volt. Victoria megharapott és a méreg már túl közel járt a szívemhez ezért nem tudták kiszívni belőlem. Amikor felkeltem egy szobában találtam magam csak nem a sajátomban. És bejött az igazi apám…”
- Szívem! Ez csak a múlt!! Kelj már fel! Az isten szerelmére! Nem igaz! Már megint eljátszod azt, amit régebben is! Itt vagy velem és senki nem bánthat! Victroia-t elégettük. Már nem bánthat. Nyugodj meg. Nincs semmi baj. –ölelt magához Sebastian, a kedvesem.
- De hiszen… hogy… találtál… ráám?? –kérdeztem kicsit dadogva, mert még nem egészen tértem vissza a jelenbe.
- Ugyan már… nem gondolhatod, hogy nem találnálak, meg, hogy ha én azt akarom… már túl rég óta ismerlek. Egyébként meg nem volt nehéz. Emlékszel egyszer elhoztál engem ide és mondtad mennyire szereted ezt a helyet. Meg már különben is túl rég óta elmentél otthonról. És bevallom már kezdtem aggódni, hogy valami bajod esett neked… tudod, hogy én azt nem élném túl… és megkeresném azt a…- na, itt félbe szakítottam, mert féltem, hogy valami ostobaságot akart mondani. Megcsókoltam. Szépen, lágyan. –Tudod, hogy szeretlek, és ha egy hajad szála is meggörbült volna, akkor… én… esküszöm… hogy…- megint megcsókoltam. –tudod, milyen vagyok…- mondta féloldalas mosoly kíséretében. Majd szép lassan lehajolt hozzám. Ennyire szeretem Seb-et, de nem tagadhatom magamnak tovább, hogy Edwrad-ot is szeretem. Istenem, de kétes helyzetbe kerültem.
- Mi baj van?? –nézett le rám döbbenten Seb.
- Semmi… csak…- kezdtem volna bele mire ő felhúzta a szemöldökét.
- Csak???
- Csak eszembe jutott a múlt… tudod és… ezen… gondolkodtam…
- Óóóó hogy már a múlton gondolkodsz? Talán nem megbántad azt, hogy hozzám tartozol? –kérdezte teljesen kikelve magából. –Talán azt is megbántad, hogy a családhoz tartozol?
- Seb…- kezdtem halkan. – Ezt te sem gondolhatod komolyan…
- Mármint mit? Azt hogy felbukkant a te kis szerelmed és én már nem is vagyok jó semmire? Csak egy használt rongydarabnak? Tudod Bella én, szeretlek és tisztellek, de ez nem az játékom. Válassz! Itt és most! Rögtön.
- Sebastian. Ezt te sem mondhatod… hogy…- néma sírás rázta meg vállam majd a földre rogytam. Arra vártam, hogy egy ölelés majd segít megnyugodni azonban hiába vártam Seb nem mozdult a helyéről.
- Gyerünk Bella. Nem érek rá egész nap.
- Seb…- próbáltam meg találni a hangom, de csak egy rekedt suttogásra telt az erőmből.
- Szeretlek! –mondtam ki, amire most gondoltam. Aztán hogy mi lesz később az már a jövő zenéje…
- Bella…- térdelt le mellém Seb. Majd az állam alá nyúlt, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem fogod a későbbiekben megbánni a mostani döntésed?? –nézett mélyen a szemeimbe. Megráztam a fejem.
- Nem, nem fogom megbánni a jelenlegi döntésem. – szenvedélyesen megcsókolt. Ott fojtattuk ahol Edward megzavart bennünket. Nem mentünk haza. Annyira belemelegedtünk ott kint – a mi testünknek igazán langyos időben-. Majd csak arra emlékszem, hogy Seb karjaiban vagyok és a mézédes szemeibe nézek.
- Jó reggelt. Beszéltem édes apáddal. –mondta Seb. Erre a hírre rögtön kipattantak a szemeim.
- Valóban? És mit mondott? Mi újság odahaza? –kérdeztem mosolyogva.
- A húgod, Agata épségben megérkezett Volterrába az édesapádhoz. Egyébként otthon minden rendben van. Édesanyád üzeni, hogy szeret téged és…- nem akarta befejezni.
- Seb… mi az… Nem igaz hogy mindent csípőfogóval kell kihúzni belőled…- mondtam morcosan.
- Háát…- mondta pironkodva. –csak azt üzeni, hogy… reméli… hogy… mi… hát…
- Könyörgöm, mondd már el. – majd megöl a kíváncsiság.
- Oké, rendben elmondom. Egy feltétellel, ha utána nem okolsz engem semmiért és nem röhögöd ki édesanyád.
- Jó rendben. –szerintem ez elég egyszerű lesz betartani. Gondoltam naivan.
- Édes anyád azt üzeni, még hogy szeretné, hogy ha mihamarabb egybekelnénk…- fejezte be végülis.
- Hogy mit akar édesanyám?? –kérdeztem hitetlenkedve.
- Én megmondtam, hogy ki fogsz akadni… és… nem mellesleg nem csak anyud mondta, hanem apud is szeretné, hogy minél hamarabb hazamennél Volterrába és úgy hogy valakinek a jegyese vagy.
Na ezen nagyon kiakadtam… ezt nem kérheti apám se anyám…
- És gondolom a jegyesem alatt…
- Igen, engem értettek.
2010. november 17., szerda
2010. november 16., kedd
7. feejezet
Edward szemszög:
Nem tudom, hogy mit szeretnék. Csak azt, hogy innen minél messzebb kerüljek. Nem bírom elviselni, –főleg most- hogy mindenkinek van párja a családomban, kivéve nekem. Ez nagyon frusztráló tud lenni. Ezért habozás nélkül elkezdtem futni. Nem tudom, hogy hova és hogy miért csak futni.
„Hova mész Edward? Jasper érezte, hogy nagyon kiakadtál. Kérlek, szépen áruld el, mert különben az egész család téged fog keresni.” Alice-t ismerve ebben az egyben egész biztos voltam. Visszakiabáltam.
- Magányra van szükségem. Ne várjatok haza. Majd megyek. Kérlek, hagyjatok. Köszönöm.
Mondtam majd választ sem várva kezdtem a fák közt rohanni. Egyedül a futásban lelem örömöm mióta Őt elhagytam. Istenem még mindig nem tudom kimondani a nevét. Túl nagy sebet szakítana fel. Annyira fáj látnom, hogy Ő egy másik férfi karjaiban, leli meg örömét. És főleg az, hogy pont azt a Sebastian-t vagy kit kellet megtalálnia… Jobbat érdemel. Ugyan Edward kit akarsz áltatni? Tudod jól, hogy nem érdemled meg. És senki sem. Edward nem lehetsz ilyen önző, hogy nem engeded, hogy boldogságban éljen. Te hagytad ott mondván, hogy nem szereted, és nem kell neked. Akkor most miért akarom mégis a karjaimban tudni? Egyszer csak egy tisztás szélére értem. Messze nem volt olyan gyönyörű, mint Forks-ban, de most egyelőre ez is megteszi, hogy gondolkodni tudjak. Azok a szép idők… mikor Bella még ember volt, csokoládébarna szemeiben elvesztem és ő is az enyémekben. Ezt onnan tudom, hogy hallottam a szívverését, de most már azt sem hallhatom, ami a legédesebb volt enne. De még mindig frusztráló az, hogy nem hallom a gondolatait. Emberként is megvolt ez a ’ képessége ’ de így vámpírként, mint ha még jobban felerősödött volna. Nagyon elgondolkodhattam… hogy ha nem éreztem azt, hogy valaki hátulról átölelt. Hirtelen ért ez az ölelés ezért hirtelen megfordultam és azonnal támadó pozíciót vettem fel. Majd meghallva az ismerős gondolatokat és illatot, azonnal felegyenesedtem támadó pozíciómból és bocsánatkérően néztem Esme-re. Nagyon szeretem mintha a nevelő anyukám lenne. Nála jobb anyukát nem is tudnék elképzelni. Sajnálom, hogy emberként annyi fájdalmat kellet átélni, mint például azt, hogy elvesztette az egyetlen gyermekét. Mintha megérezte volna, hogy min gondolkodom, közelebb lépet és két kezébe fogta arcomat, úgy ahogy a szülők szokták gyermekeiknek. Ez az aprócska gesztus tele volt érzelmekkel.
- Nem kell engem sajnálnod, drágám. –mondta csillogó tekintettel. „Nekem ti többet jelentetek, mint valaha bármi is fog. És az hogy nekem itt van Carlisle egyszerűen maga a mennyország.” Gondolta mosolyogva és érzelmekkel teli hangon. „Drágám…” a keze elengedte az arcomat és a kezemet fogta meg bátorítóan. „Ha szereted még mindid Őt –Bellát- akkor tegyél azért, hogy visszakapd. Ne add fel. Soha. Küzdj érte. Ha szereted, semmi nem állhat az utadba.”
- De anya. –nyögtem fel hangosan. –ezt te sem gondolhatod komolyan. Neki ott van az a Sebastian vagy kicsoda. Őt szereti. Engem már sose lenne képes újra szeretni.
- Igen, lehet. De ha meg sem próbálod? És annyira látszik, hogy még mindig szeret téged és az is nyilvánvaló, hogy te is szereted őt. Nem értem, hogy akkor mi áll kettőtök közé? Sebastian? Nem hiszem. Inkább az, hogy mind a ketten makacsok vagytok. És nem tudjátok belátni, hogy vétkeztetek. –mondta kedves mosoly kíséretében.
- Igen, belátom, mindketten makacsok vagyunk. De most hogy állítanék be? ’ Hogy szia, Bella jöttem bocsánatot kérni az elmúlt 70 évért?’ Ezt még se mondhatom. Még a végén páros lábbal rúg ki. –ami ha belegondolok akkor valószínű is. – de most komolyan… mit csináljak anya? –bújtam az menedéket nyújtó ölelésbe. Annyira imádom, hogy Esme mindig tudja, hogy mit kell mondani és mindig jókor mondja. Hogy meg tudja vigasztalni az embereket. Mindig támaszt nyújt.
- Lehet, hogy erre lenne szüksége. Nem tudhatod. Hogy ha meg sem próbálod. Utána meg, ahogy téged ismerlek, vered a fejed a falba, mert elszalasztottad az egyetlen kínálkozó lehetőséget. Legalább próbáld meg. –nézett rám könyörgően édesanyám. – a családért, a kedvemért. Kérlek. Nem halsz bele. –nevetett. De olyan keserű nevetéssel.
- Hát talán testileg nem halok bele egy elutasításba. De lelkileg… nem tudom garantálni, hogy nem, leszek még idegesítőbb, hogy ha ezt megpróbálom –lehetetlen küldetés. – mert szerintem el fog zavarni… érzem…
- De utána a fejedben fog motoszkálni, hogy mi lett volna ha… hidd el nem lesz jobb akkor sem. Ha megpróbálod, akkor legalább elmondhatod, hogy te meg tettél minden tőled telhetőt. Hidd, el megkönnyebbülsz majd ezután. - nézett rám egy angyali mosollyal.
- Jó megpróbálom csak a család kedvéért. –és azzal felálltam a fűről, mivel hogy a beszélgetésünk alatt leültünk. És elkezdtem vonszolni magam. De egy kérdés még motoszkált a fejemben.
- Anya! –kiáltottam vissza. Mivel már nem láttam, hogy hol járhat Esme, ezért csak reménykedni tudtam, hogy meghallotta és visszajön.
- Igen, Edward? –nézett rám türelmesen.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?? És hogyan találtál rám ilyen hamar?–néztem rá megdöbbenve. –megmondtam, hogy hagyjanak a többiek és nem mondtam, meg hogy merre megyek, mert még én sem tudtam. Akkor te honnan tudhattad, hogy itt vagyok?? –rám nézett majd egy gyönyörű nevetés közben oda jött hozzám és megölelt.
- Anyai ösztön. És mivel már vadásztam erre és tudtam, hogy itt van egy rét, ami a Forks-hoz hasonló ezért gondoltam, hogy majd egyszer te is megtalálod, és majd kijársz ide, mint Forks-ban is tetted. És ez idő kérdésén múlott, hogy te is megtaláltad.
- Köszönöm, hogy utánam jöttél és nem hagytál magamra.
- Ugyan, drágám. Milyen anyuka is lennék akkor, hogy ha legnehezebb pillanatokban nem lennék mellettetek? - kérdezte olyan hangnemben mikor a szülők beszélnek a gyerekükhöz.
- Szeretlek. És még egyszer köszönök mindent. Most megyek… nem tudom, mikor jövök…
- Nincs mit szívem. És én szurkolok nektek. Ahogy a család többi tagja is. Érzem, össze fog jönni, és ezt Alice látomása is alá támasztja.
Ezen csak mosolyogni tudtam, ahogy édesanyám is.
- Akkor majd jövök, szeretlek benneteket. Átadnád a többieknek is.
- Persze. De most menj és csináld azt, amit jónak látsz.
És ezzel ott hagytam Esme-t a tisztáson. És teljes erőmből száguldoztam Belláék házához. A redőny le volt engedve és nem hallottam semmit… egy gondolatot sem, és egy árva hangot sem. Vagy a redőnynek volt valami különleges ereje vagy Bella védte le úgy, ahogy a gondolatait le tudja védeni? Ezen tanakodtam miközben elkezdtem dobálni kövekkel a redőnyt ahol a hálószobát sejtettem. Úgy látom jó helyre tippeltem a hálószobát, mert a redőny elkezdett felfele menni. Lassan. Míg nem Bellát láttam meg az ágyon és csak fehérnemű volt rajta. Úgy látom valamit megzavartam. Velem idáig még el sem jutottunk! Háborodtam fel bár tudtam, hogy jogtalanul. Most mit is mondhatnék? Hogy ’ szia, jöttelek meg látogatni? ’
Bella értetlenül meredt rám. Valami ruha után kezdett el kutatni, míg a földön megtalálta a pólóját és gyorsan felkapta majd oda jött az ablakhoz és ki nézett, rajta hogy biztosan nem hallucinál. Kinyitotta az ablakot, ami eddig elválasztott minket.
- Hát te meg hogy kerülsz ide?? –olyan értetlen szemekkel nézett rám mintha szellemet látott volna, és nem értené, hogy mi történik. Jogosan tette fel ezt az egyszerű kérdést.
- Én… én… Bella… kérlek… hallgass meg. –már be akarta csukni az ablakot, de én oda tettem a kezem.
- Nem értem, hogy mit keresel itt. De most nem érünk rá. –a hangja rideg és távolságtartó volt.
- De muszáj beszélnünk. Kérlek Bella. Csak 10perc. Ígérem. Nem több. Csak hallgasd meg az indokaimat. –esdekeltem. De úgy látom, hogy még ez se nagyon akart beválni. Rólam Sebastian-a nézett. Ő bólintott. Majd tekintete visszavándorolt rám.
- Gyere az ajtó elé, ha beszélni szeretnél. És majd elmegyünk sétálni. Addig felkapok valami illedelmesebb ruhadarabokat. –mondta majd becsukta az ablakot.
Az ajtó elé mentem és vártam. Átgondoltam, hogy mit is mondhatnék neki. Rengeteg lehetőség felmerült bennem, de egyik sem volt az igazi. Végül amellett döntöttem, hogy majd azt mondom, amit a helyzet hoz. Kilépett a házból. És amint elhagytuk azt rögtön, fellélegzett.
- Nah most már mondhatod, hogy miért kellet kirángatnod az ágyból éjnek-éjjelén. –a hangjában mintha egy kicsi élt véltem volna felfedezni. De lehet, hogy ezt a stressz teszi. Nem tudom.
- Bella. Nem tudom, hogy miért vagy ilyen távolságtartó… de szeretném ezt leküzdeni…- és itt félbe szakított.
- Még hogy nem tudod, hogy miért vagyok távolság tartó?? Na, ne hülyéskedj már. Könyörgöm. Itt hagytál! 70 évig nem is hallottam rólad! El tudod te azt képzelni, hogy milyen is volt az a70év? Mert szerintem te azzal nem vagy tisztában, hogy mit hagytál magad után. –teljesen kikel magából. Mintha nem a régi Bella lenne, akit meg kell védeni. Őt már nem kell megvédeni senkitől és semmitől. Ő már felnőtt nő.
- Jó, rendben az nagy butaságra vall, hogy ott hagytalak, de kérlek, könyörgöm, esdeklek, a bűneimért ne a családomat okold, hanem engem. Én kényszerítettem rájuk a költözést. Alice el akart köszönni tőled, ahogy a család többi tagja is, de én nem hagytam nekik. Nagyon sajnálom. –mondtam már majdnem megadva magam, hogy térdre boruljak, és úgy könyörögjek.
- Edward ezt te sem gondolhatod komolyan. –mondta olyan halkan, hogy szerintem nem akarta, hogy én is meghalljam, de pechére meghallottam.
- Mármint mire gondolsz? Arra hogy 70 év után sem enyhült az irántad érzett szerelmem? Ez igaz, Bella. Kérlek. –megálltunk és szembefordítottam magammal hogy szembe tudjak vele nézni. Az álla alá nyúltam így kényszerítve arra, hogy rám nézzen. A szemében szerelmet, dühöt, haragot lehettet látni.
- Edward…- kezdte, de a hangja nem akart engedelmeskedni neki. – én már… Sebastiant szeretem. Te mondtad, hogy olyan lesz, mint ha nem is lettél volna. Rengeteget sírtam, de azután túltettem magam rajta – mintha ez egyáltalán lehetséges volna. –inkább úgy mondom, hogy próbáltam nagyon mélyre temetni, és még te sem várhatod el tőlem, hogy azok után, ami az erdőben történt, hogy ne kezdjem újra az életem 2évembe telt mire nagyjából újra helyre jöttem 2év!! Fel tudod te ezt fogni?
- Azért hagytalak el, hogy lehetőséged legyen az életre, ami mellettem nem lett volna lehetséges. Ezért hagytalak el. És nem, a miatt, mert nem szerettelek. Ezt tudnod kell.
A nélkül nem hozhatod meg azt a súlyos döntést, amire éppen készülsz, hogy elmész innen. Nézz, szembe a bajjal ne menekülj el.
- Én nem menekülök!!!- szinte már dühöngött Bella. – főleg nem előletek. Nekem nincs mitől tartanom. Nem úgy, mint neked. Hogy van képed a történtek után csak úgy az ablakomban csücsülni? –hadovált a kezeivel indulattól túlfűtve.
- Bella. –szólítottam meg halkan. - mikor nem nézet rám azt hittem hogy nem is hallotta. –de megszólalt –sajnos-.
- Ne Edward. Ne kezdj bele. Így is elég fájdalmat okoztál. –nézet rám gyönyörű szép arany szemeivel. Melyben az érzések folyton váltogatták egymást. És lehajoltam, hogy egy lágy csókot leheljek ajkaira. De mikor észlelte, hogy mit akarok tenni akkor sarkon fordult és ott hagyott. A válla felett visszaszólt.
- Most inkább ne. –akkor ezek szerint máskor lehet rá esély?? Ha lett volna, szívem tuti nem marad a helyén.
- Viszlát, Bella. Jó éjszakát. Holnap találkozunk. –de várom már a holnapot. Mintha egy gyermek lennék, aki alig várja, hogy holnap karácsony napján kibontsa az ajándékait.
Szinte már repülve száguldoztam haza, hogy elújságolhassam új híremet. Miszerint Bella már nem annyira haragszik rám. Most már elhiszem Alice látomását. Most már van rá esély. Most egy új élet kezdődik. Mondhatni úgy is a sötétségben született szerelem. Ezen az irónián muszáj volt mosolyognom. Mondjuk, amekkora pechem van egész biztos nem fog összejönni.
„Ne légy ilyen pesszimista. Az érzéseid az őrületbe kergetnek.” Hallottam meg egy hangot a fejemben majd miután körbe néztem észrevettem, hogy már a háznál vagyok és Jasper szólt hozzám. Egy mosolyt küldtem felé majd beléptem a házba. Ahol minden szem rám szegeződött. Gondolatolvasás nélkül is érzem, hogy arra kíváncsiak, hogy hol voltam –mintha Alice nem szedte volna ki Esme-ből…- de nem baj. Most az lényeg hogy boldog vagyok. Ezért csak mosolyogtam majd magukra hagytam őket. Hadd találgassanak. Gondoltam kicsit rosszindulatúan. Majd felmentem az emeltre és magamban örültem a hírnek. Hallottam, ahogy lent pusmognak –mintha nem hallanám a gondolataikat-.
- Nem kell hülyének nézni. Anélkül hogy beszélnétek, tudom miről beszéltek. Vagy elfelejtkeztetek az adottságomról? –kérdeztem kicsit dühösen. Legalább tőlem kérdeznék meg, háborogtam. Bár tudom, hogy nem direkt csinálták.
- Sajnáljuk. Csak találgattunk. Mert valaki nem volt hajlandó elmondani…- jött be a szobába Alice, morcosan. Mint a kisgyerekek, amikor nem kapnak meg valamit. Hát igen ő az én kis aranyos húgocskám.
- Ha annyira tudni akarjátok, akkor hát legyen. Ne miattam legyetek boldogtalanok. Ahogy kivettem Bella szavaiból jó úton vagyok a megbocsájtáshoz vezető úton. –mondtam.
Alice elkezdett táncolni.
- Már hogyne hallottuk volna? –jött be a szobámba apám, Carlisle. Mosolyogva
- Hé, öcsi, szerinted süketek vagyunk??- jött be dörmögő nevetéssel , mackó testvérem, Emett. Ezért a megjegyzésért Rosalie-től egy jó nagy hátba veregetést kapott.
Jasper csak mosolygott. A szobában mindenkinek jó kedve van. Jasper Alice-t öleli át, Emett Rosalie-t a derekánál fogva húzta maga mellé, Carlisle csak átölelte Esme-t, nem akart még nagyobb szomorúságot látni a szemeimben.
Csak most vettem észre, hogy a szobában mindenkinek megvan a maga párja, kivéve egy embert –vámpírt-. Ki i is lehetne más, mint én??? Mr. Tökély. Rendesen elszúrtam…
- Még helyre hozhatod. –jött oda hozzám Esme, majd átölelt.
Most vettem észre, hogy a többiek elmentek. Körbe néztem, de semmi. Hallgatóztam, de semmi. Esme ezt észrevehette, mert elmosolyodott.
- Annyira levoltál foglalva a gondolataiddal, hogy nem vetted észre, amikor elmentek? –kérdezte, majd leült a kanapémra, megpaskolva maga mellett egy szabad helyet, jelezve hogy üljek le mellé. Leültem.
- Hát nagyon úgy néz ki. –mondtam keserűen. – De hova mentek??
- Vadászni. Tudod, Carlisle holnap kezdi a munkát a helyi kórházban. Alice, Rosalie már rég voltak. Emett hááát… ismerheted…- mondta mosolyogva. –egy grizli medvével bármikor szívesen megküzd. Jasper pedig nem tudta elviselni az érzéseid. –mondta szomorúan.
- És te?? –néztem rá döbbenten.
- Mit én?? –kérdezte kedvesen.
- Te miért nem mentél vadászni? Hiszen te is rég voltál. Látszik a szemeiden.
- Nem hagyhattalak itt.
- De hiszen te is holnap kezdesz. Nem bukhatunk le.
- Néztél te már tükörbe? –kérdezte mosolyogva. –te sem mostanában voltál. –kezeidbe vette kezeim. –Majd elmegyünk együtt vadászni. Rendben? Amint a többiek visszaértek a…- nem tudta befejezni, mert berontotta a szobába egy tornádóhoz hasonlítható Alice.
- Most már mehettek. –majd el is tűnt.
Esme-vel emberi tempóban leballagtunk a lépcsőn. Carlisle-re vetett egy pillantást majd mind a ketten eltűntünk az erdőben.
Nem tudom, hogy mit szeretnék. Csak azt, hogy innen minél messzebb kerüljek. Nem bírom elviselni, –főleg most- hogy mindenkinek van párja a családomban, kivéve nekem. Ez nagyon frusztráló tud lenni. Ezért habozás nélkül elkezdtem futni. Nem tudom, hogy hova és hogy miért csak futni.
„Hova mész Edward? Jasper érezte, hogy nagyon kiakadtál. Kérlek, szépen áruld el, mert különben az egész család téged fog keresni.” Alice-t ismerve ebben az egyben egész biztos voltam. Visszakiabáltam.
- Magányra van szükségem. Ne várjatok haza. Majd megyek. Kérlek, hagyjatok. Köszönöm.
Mondtam majd választ sem várva kezdtem a fák közt rohanni. Egyedül a futásban lelem örömöm mióta Őt elhagytam. Istenem még mindig nem tudom kimondani a nevét. Túl nagy sebet szakítana fel. Annyira fáj látnom, hogy Ő egy másik férfi karjaiban, leli meg örömét. És főleg az, hogy pont azt a Sebastian-t vagy kit kellet megtalálnia… Jobbat érdemel. Ugyan Edward kit akarsz áltatni? Tudod jól, hogy nem érdemled meg. És senki sem. Edward nem lehetsz ilyen önző, hogy nem engeded, hogy boldogságban éljen. Te hagytad ott mondván, hogy nem szereted, és nem kell neked. Akkor most miért akarom mégis a karjaimban tudni? Egyszer csak egy tisztás szélére értem. Messze nem volt olyan gyönyörű, mint Forks-ban, de most egyelőre ez is megteszi, hogy gondolkodni tudjak. Azok a szép idők… mikor Bella még ember volt, csokoládébarna szemeiben elvesztem és ő is az enyémekben. Ezt onnan tudom, hogy hallottam a szívverését, de most már azt sem hallhatom, ami a legédesebb volt enne. De még mindig frusztráló az, hogy nem hallom a gondolatait. Emberként is megvolt ez a ’ képessége ’ de így vámpírként, mint ha még jobban felerősödött volna. Nagyon elgondolkodhattam… hogy ha nem éreztem azt, hogy valaki hátulról átölelt. Hirtelen ért ez az ölelés ezért hirtelen megfordultam és azonnal támadó pozíciót vettem fel. Majd meghallva az ismerős gondolatokat és illatot, azonnal felegyenesedtem támadó pozíciómból és bocsánatkérően néztem Esme-re. Nagyon szeretem mintha a nevelő anyukám lenne. Nála jobb anyukát nem is tudnék elképzelni. Sajnálom, hogy emberként annyi fájdalmat kellet átélni, mint például azt, hogy elvesztette az egyetlen gyermekét. Mintha megérezte volna, hogy min gondolkodom, közelebb lépet és két kezébe fogta arcomat, úgy ahogy a szülők szokták gyermekeiknek. Ez az aprócska gesztus tele volt érzelmekkel.
- Nem kell engem sajnálnod, drágám. –mondta csillogó tekintettel. „Nekem ti többet jelentetek, mint valaha bármi is fog. És az hogy nekem itt van Carlisle egyszerűen maga a mennyország.” Gondolta mosolyogva és érzelmekkel teli hangon. „Drágám…” a keze elengedte az arcomat és a kezemet fogta meg bátorítóan. „Ha szereted még mindid Őt –Bellát- akkor tegyél azért, hogy visszakapd. Ne add fel. Soha. Küzdj érte. Ha szereted, semmi nem állhat az utadba.”
- De anya. –nyögtem fel hangosan. –ezt te sem gondolhatod komolyan. Neki ott van az a Sebastian vagy kicsoda. Őt szereti. Engem már sose lenne képes újra szeretni.
- Igen, lehet. De ha meg sem próbálod? És annyira látszik, hogy még mindig szeret téged és az is nyilvánvaló, hogy te is szereted őt. Nem értem, hogy akkor mi áll kettőtök közé? Sebastian? Nem hiszem. Inkább az, hogy mind a ketten makacsok vagytok. És nem tudjátok belátni, hogy vétkeztetek. –mondta kedves mosoly kíséretében.
- Igen, belátom, mindketten makacsok vagyunk. De most hogy állítanék be? ’ Hogy szia, Bella jöttem bocsánatot kérni az elmúlt 70 évért?’ Ezt még se mondhatom. Még a végén páros lábbal rúg ki. –ami ha belegondolok akkor valószínű is. – de most komolyan… mit csináljak anya? –bújtam az menedéket nyújtó ölelésbe. Annyira imádom, hogy Esme mindig tudja, hogy mit kell mondani és mindig jókor mondja. Hogy meg tudja vigasztalni az embereket. Mindig támaszt nyújt.
- Lehet, hogy erre lenne szüksége. Nem tudhatod. Hogy ha meg sem próbálod. Utána meg, ahogy téged ismerlek, vered a fejed a falba, mert elszalasztottad az egyetlen kínálkozó lehetőséget. Legalább próbáld meg. –nézett rám könyörgően édesanyám. – a családért, a kedvemért. Kérlek. Nem halsz bele. –nevetett. De olyan keserű nevetéssel.
- Hát talán testileg nem halok bele egy elutasításba. De lelkileg… nem tudom garantálni, hogy nem, leszek még idegesítőbb, hogy ha ezt megpróbálom –lehetetlen küldetés. – mert szerintem el fog zavarni… érzem…
- De utána a fejedben fog motoszkálni, hogy mi lett volna ha… hidd el nem lesz jobb akkor sem. Ha megpróbálod, akkor legalább elmondhatod, hogy te meg tettél minden tőled telhetőt. Hidd, el megkönnyebbülsz majd ezután. - nézett rám egy angyali mosollyal.
- Jó megpróbálom csak a család kedvéért. –és azzal felálltam a fűről, mivel hogy a beszélgetésünk alatt leültünk. És elkezdtem vonszolni magam. De egy kérdés még motoszkált a fejemben.
- Anya! –kiáltottam vissza. Mivel már nem láttam, hogy hol járhat Esme, ezért csak reménykedni tudtam, hogy meghallotta és visszajön.
- Igen, Edward? –nézett rám türelmesen.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?? És hogyan találtál rám ilyen hamar?–néztem rá megdöbbenve. –megmondtam, hogy hagyjanak a többiek és nem mondtam, meg hogy merre megyek, mert még én sem tudtam. Akkor te honnan tudhattad, hogy itt vagyok?? –rám nézett majd egy gyönyörű nevetés közben oda jött hozzám és megölelt.
- Anyai ösztön. És mivel már vadásztam erre és tudtam, hogy itt van egy rét, ami a Forks-hoz hasonló ezért gondoltam, hogy majd egyszer te is megtalálod, és majd kijársz ide, mint Forks-ban is tetted. És ez idő kérdésén múlott, hogy te is megtaláltad.
- Köszönöm, hogy utánam jöttél és nem hagytál magamra.
- Ugyan, drágám. Milyen anyuka is lennék akkor, hogy ha legnehezebb pillanatokban nem lennék mellettetek? - kérdezte olyan hangnemben mikor a szülők beszélnek a gyerekükhöz.
- Szeretlek. És még egyszer köszönök mindent. Most megyek… nem tudom, mikor jövök…
- Nincs mit szívem. És én szurkolok nektek. Ahogy a család többi tagja is. Érzem, össze fog jönni, és ezt Alice látomása is alá támasztja.
Ezen csak mosolyogni tudtam, ahogy édesanyám is.
- Akkor majd jövök, szeretlek benneteket. Átadnád a többieknek is.
- Persze. De most menj és csináld azt, amit jónak látsz.
És ezzel ott hagytam Esme-t a tisztáson. És teljes erőmből száguldoztam Belláék házához. A redőny le volt engedve és nem hallottam semmit… egy gondolatot sem, és egy árva hangot sem. Vagy a redőnynek volt valami különleges ereje vagy Bella védte le úgy, ahogy a gondolatait le tudja védeni? Ezen tanakodtam miközben elkezdtem dobálni kövekkel a redőnyt ahol a hálószobát sejtettem. Úgy látom jó helyre tippeltem a hálószobát, mert a redőny elkezdett felfele menni. Lassan. Míg nem Bellát láttam meg az ágyon és csak fehérnemű volt rajta. Úgy látom valamit megzavartam. Velem idáig még el sem jutottunk! Háborodtam fel bár tudtam, hogy jogtalanul. Most mit is mondhatnék? Hogy ’ szia, jöttelek meg látogatni? ’
Bella értetlenül meredt rám. Valami ruha után kezdett el kutatni, míg a földön megtalálta a pólóját és gyorsan felkapta majd oda jött az ablakhoz és ki nézett, rajta hogy biztosan nem hallucinál. Kinyitotta az ablakot, ami eddig elválasztott minket.
- Hát te meg hogy kerülsz ide?? –olyan értetlen szemekkel nézett rám mintha szellemet látott volna, és nem értené, hogy mi történik. Jogosan tette fel ezt az egyszerű kérdést.
- Én… én… Bella… kérlek… hallgass meg. –már be akarta csukni az ablakot, de én oda tettem a kezem.
- Nem értem, hogy mit keresel itt. De most nem érünk rá. –a hangja rideg és távolságtartó volt.
- De muszáj beszélnünk. Kérlek Bella. Csak 10perc. Ígérem. Nem több. Csak hallgasd meg az indokaimat. –esdekeltem. De úgy látom, hogy még ez se nagyon akart beválni. Rólam Sebastian-a nézett. Ő bólintott. Majd tekintete visszavándorolt rám.
- Gyere az ajtó elé, ha beszélni szeretnél. És majd elmegyünk sétálni. Addig felkapok valami illedelmesebb ruhadarabokat. –mondta majd becsukta az ablakot.
Az ajtó elé mentem és vártam. Átgondoltam, hogy mit is mondhatnék neki. Rengeteg lehetőség felmerült bennem, de egyik sem volt az igazi. Végül amellett döntöttem, hogy majd azt mondom, amit a helyzet hoz. Kilépett a házból. És amint elhagytuk azt rögtön, fellélegzett.
- Nah most már mondhatod, hogy miért kellet kirángatnod az ágyból éjnek-éjjelén. –a hangjában mintha egy kicsi élt véltem volna felfedezni. De lehet, hogy ezt a stressz teszi. Nem tudom.
- Bella. Nem tudom, hogy miért vagy ilyen távolságtartó… de szeretném ezt leküzdeni…- és itt félbe szakított.
- Még hogy nem tudod, hogy miért vagyok távolság tartó?? Na, ne hülyéskedj már. Könyörgöm. Itt hagytál! 70 évig nem is hallottam rólad! El tudod te azt képzelni, hogy milyen is volt az a70év? Mert szerintem te azzal nem vagy tisztában, hogy mit hagytál magad után. –teljesen kikel magából. Mintha nem a régi Bella lenne, akit meg kell védeni. Őt már nem kell megvédeni senkitől és semmitől. Ő már felnőtt nő.
- Jó, rendben az nagy butaságra vall, hogy ott hagytalak, de kérlek, könyörgöm, esdeklek, a bűneimért ne a családomat okold, hanem engem. Én kényszerítettem rájuk a költözést. Alice el akart köszönni tőled, ahogy a család többi tagja is, de én nem hagytam nekik. Nagyon sajnálom. –mondtam már majdnem megadva magam, hogy térdre boruljak, és úgy könyörögjek.
- Edward ezt te sem gondolhatod komolyan. –mondta olyan halkan, hogy szerintem nem akarta, hogy én is meghalljam, de pechére meghallottam.
- Mármint mire gondolsz? Arra hogy 70 év után sem enyhült az irántad érzett szerelmem? Ez igaz, Bella. Kérlek. –megálltunk és szembefordítottam magammal hogy szembe tudjak vele nézni. Az álla alá nyúltam így kényszerítve arra, hogy rám nézzen. A szemében szerelmet, dühöt, haragot lehettet látni.
- Edward…- kezdte, de a hangja nem akart engedelmeskedni neki. – én már… Sebastiant szeretem. Te mondtad, hogy olyan lesz, mint ha nem is lettél volna. Rengeteget sírtam, de azután túltettem magam rajta – mintha ez egyáltalán lehetséges volna. –inkább úgy mondom, hogy próbáltam nagyon mélyre temetni, és még te sem várhatod el tőlem, hogy azok után, ami az erdőben történt, hogy ne kezdjem újra az életem 2évembe telt mire nagyjából újra helyre jöttem 2év!! Fel tudod te ezt fogni?
- Azért hagytalak el, hogy lehetőséged legyen az életre, ami mellettem nem lett volna lehetséges. Ezért hagytalak el. És nem, a miatt, mert nem szerettelek. Ezt tudnod kell.
A nélkül nem hozhatod meg azt a súlyos döntést, amire éppen készülsz, hogy elmész innen. Nézz, szembe a bajjal ne menekülj el.
- Én nem menekülök!!!- szinte már dühöngött Bella. – főleg nem előletek. Nekem nincs mitől tartanom. Nem úgy, mint neked. Hogy van képed a történtek után csak úgy az ablakomban csücsülni? –hadovált a kezeivel indulattól túlfűtve.
- Bella. –szólítottam meg halkan. - mikor nem nézet rám azt hittem hogy nem is hallotta. –de megszólalt –sajnos-.
- Ne Edward. Ne kezdj bele. Így is elég fájdalmat okoztál. –nézet rám gyönyörű szép arany szemeivel. Melyben az érzések folyton váltogatták egymást. És lehajoltam, hogy egy lágy csókot leheljek ajkaira. De mikor észlelte, hogy mit akarok tenni akkor sarkon fordult és ott hagyott. A válla felett visszaszólt.
- Most inkább ne. –akkor ezek szerint máskor lehet rá esély?? Ha lett volna, szívem tuti nem marad a helyén.
- Viszlát, Bella. Jó éjszakát. Holnap találkozunk. –de várom már a holnapot. Mintha egy gyermek lennék, aki alig várja, hogy holnap karácsony napján kibontsa az ajándékait.
Szinte már repülve száguldoztam haza, hogy elújságolhassam új híremet. Miszerint Bella már nem annyira haragszik rám. Most már elhiszem Alice látomását. Most már van rá esély. Most egy új élet kezdődik. Mondhatni úgy is a sötétségben született szerelem. Ezen az irónián muszáj volt mosolyognom. Mondjuk, amekkora pechem van egész biztos nem fog összejönni.
„Ne légy ilyen pesszimista. Az érzéseid az őrületbe kergetnek.” Hallottam meg egy hangot a fejemben majd miután körbe néztem észrevettem, hogy már a háznál vagyok és Jasper szólt hozzám. Egy mosolyt küldtem felé majd beléptem a házba. Ahol minden szem rám szegeződött. Gondolatolvasás nélkül is érzem, hogy arra kíváncsiak, hogy hol voltam –mintha Alice nem szedte volna ki Esme-ből…- de nem baj. Most az lényeg hogy boldog vagyok. Ezért csak mosolyogtam majd magukra hagytam őket. Hadd találgassanak. Gondoltam kicsit rosszindulatúan. Majd felmentem az emeltre és magamban örültem a hírnek. Hallottam, ahogy lent pusmognak –mintha nem hallanám a gondolataikat-.
- Nem kell hülyének nézni. Anélkül hogy beszélnétek, tudom miről beszéltek. Vagy elfelejtkeztetek az adottságomról? –kérdeztem kicsit dühösen. Legalább tőlem kérdeznék meg, háborogtam. Bár tudom, hogy nem direkt csinálták.
- Sajnáljuk. Csak találgattunk. Mert valaki nem volt hajlandó elmondani…- jött be a szobába Alice, morcosan. Mint a kisgyerekek, amikor nem kapnak meg valamit. Hát igen ő az én kis aranyos húgocskám.
- Ha annyira tudni akarjátok, akkor hát legyen. Ne miattam legyetek boldogtalanok. Ahogy kivettem Bella szavaiból jó úton vagyok a megbocsájtáshoz vezető úton. –mondtam.
Alice elkezdett táncolni.
- Már hogyne hallottuk volna? –jött be a szobámba apám, Carlisle. Mosolyogva
- Hé, öcsi, szerinted süketek vagyunk??- jött be dörmögő nevetéssel , mackó testvérem, Emett. Ezért a megjegyzésért Rosalie-től egy jó nagy hátba veregetést kapott.
Jasper csak mosolygott. A szobában mindenkinek jó kedve van. Jasper Alice-t öleli át, Emett Rosalie-t a derekánál fogva húzta maga mellé, Carlisle csak átölelte Esme-t, nem akart még nagyobb szomorúságot látni a szemeimben.
Csak most vettem észre, hogy a szobában mindenkinek megvan a maga párja, kivéve egy embert –vámpírt-. Ki i is lehetne más, mint én??? Mr. Tökély. Rendesen elszúrtam…
- Még helyre hozhatod. –jött oda hozzám Esme, majd átölelt.
Most vettem észre, hogy a többiek elmentek. Körbe néztem, de semmi. Hallgatóztam, de semmi. Esme ezt észrevehette, mert elmosolyodott.
- Annyira levoltál foglalva a gondolataiddal, hogy nem vetted észre, amikor elmentek? –kérdezte, majd leült a kanapémra, megpaskolva maga mellett egy szabad helyet, jelezve hogy üljek le mellé. Leültem.
- Hát nagyon úgy néz ki. –mondtam keserűen. – De hova mentek??
- Vadászni. Tudod, Carlisle holnap kezdi a munkát a helyi kórházban. Alice, Rosalie már rég voltak. Emett hááát… ismerheted…- mondta mosolyogva. –egy grizli medvével bármikor szívesen megküzd. Jasper pedig nem tudta elviselni az érzéseid. –mondta szomorúan.
- És te?? –néztem rá döbbenten.
- Mit én?? –kérdezte kedvesen.
- Te miért nem mentél vadászni? Hiszen te is rég voltál. Látszik a szemeiden.
- Nem hagyhattalak itt.
- De hiszen te is holnap kezdesz. Nem bukhatunk le.
- Néztél te már tükörbe? –kérdezte mosolyogva. –te sem mostanában voltál. –kezeidbe vette kezeim. –Majd elmegyünk együtt vadászni. Rendben? Amint a többiek visszaértek a…- nem tudta befejezni, mert berontotta a szobába egy tornádóhoz hasonlítható Alice.
- Most már mehettek. –majd el is tűnt.
Esme-vel emberi tempóban leballagtunk a lépcsőn. Carlisle-re vetett egy pillantást majd mind a ketten eltűntünk az erdőben.
2010. november 12., péntek
új történet
Sziasztok. Egy új történetet hoztunk össze. Vagyis inkább úgy mond, próbálkozunk vele. Persze a másik történetet sem hagyjuk abba. De ezt is írjuk. Mikor melyikhez van kedvünk. Remélem tetszeni fog. :) véleményeteket komiban kérjük, jelezzétek.:)köszönjük:)
Új történet
Ismertető
Edward úgy érzi elhidegült tőle Bella, pedig Bella még mindig ugyanúgy szereti, csak titok nyomja szívét. Történetünkben Bella és Edward akkor találkoztak, mikor Bella 16 volt, Bella most 17 és Edward soha nem hagyta el.
1.fejezet
Edward szemszög:
Boldog vagyok! Minden tökéletesen alakul, bár ha haza megyek, a családom mindig rágja a fülem, hogy változtassam át Bellát. Nem akarom elvenni a lelkét! Ezt nem igaz, hogy nem tudják megérteni. De már eldöntöttem a 18. szülinapján átváltoztatom. Nincs mese. Meg kell tennem. Ha akarom, ha nem. Mióta eldöntöttem, Alice az óta folyton csak vigyorog. Itt állok Belláék háza előtt, bekopogtattam. Charlie nyitott ajtót.
- Jó reggelt, Bellához jöttem. –már egy hete nem láttam, vadászni voltunk, mert egész héten hétágra sütött a nap. Nagyon hiányzik Bella hangja, illata, érintése, és a szívverése gyorsulása mikor meglát.
- Nincs itthon. –leplezni se próbálta az ellenszenvét.
- Hol van? –hangomon érezhető volt a meglepődés.
- A barátaival.
- És mikor jön haza? –kérdeztem reménykedve.
- Késő este. –jött a kijózanító ’ pofon’.
- Köszönöm, viszlát.
„Remélem este nem fog itt a lányomnál lábatlankodni” hallottam meg gondolatait. Beültem a Volvo-ba és haza hajtottam. Leállítottam a kocsit.
- Sziasztok. –köszöntem a nappaliba.
- Miért vagy ilyen letört? –óh, hogy mindent ki kell elemeznie Jasper-nek.
- Semmi.
- De tudod, ha beszélni szeretnél valakivel, akkor én itt vagyok.
- Jah. Kösz. –nem hinném, hogy bármikor is fel fogom használni az ajánlatát.
Felmentem a szobámba és bámultam ki az ablakon. Alice berontott a szobámba, mint egy hurrikán.
- Hát te nem Bellával vagy?? – kérdezte hitetlenkedve.
- Nincs itthon.
- Hol van?
- Ha én azt tudnám… szerinted akkor még mindig itt ülnék?? – kérdeztem kicsit gúnyosan. Tudom nem az ő hibája. De akkor is. Most senkihez sincs kedvem. Ezt nem igaz, hogy nem értik meg.
- Jó. Nem. Bocsi. Nem akartalak így letámadni. Csak tudod…- kezdett bele Alice. Kezdett Alice egy újabb adag bocsánatkérésbe.
- Jól van, Alice nem kell bocsánatot kérned. De most egyedül szeretnék lenni…- tettem egy célzást hogy fáradjon ki a szobámból. Nagyon szeretem a húgomat. De most még hozzá sincs energiám.
- Oké. Vettem a célzást. Lépek. Ha beszélni szeretnél róla, akkor hívj. Tudod, mindig itt vagyok. –mondta majd mosolygott. Én is mosolyogtam.
- Rendben. Köszönöm. És tudod, hogy szeretlek. És titeket is. –mondtam mosolyogva, mert tudtam, hogy lent a nappaliban a többiek is hallják.
- Mi is téged. –jött az egységes válasz mindenkitől, lentről.
Most el kellet innen mennem. Nem bírtam tovább a négy fal között. Kiugrottam az ablakon és elkezdtem futni. Nem érdekelt, hogy most eset az előbb az eső és a fehér ingem saras lesz. Nem érdekel Alice haragja ’ hogy mit műveltem az ő csodálatos új ingjével’ most csak a jelennek akartam élni. De nem egyedül. Lerogytam a földre. És elkezdtem zokogni. Persze könnyek nélkül. Nekünk, vámpíroknak ez nem adatott meg. Ezt sem akartam elvenni Bellától. Meg még sok egyéb más dolgot sem. Mint például az életét, a lelkét. Szeretem Bellát és pont ezért nem tudnám megtenni ezt vele. Hol lehet a szerelmem? Nem tudom meddig ülhettem a sárban és mikor kezdhetett el szakadni az eső. De nem is érdekelt. Engem most csak az érdekelt, hogy Bellával lehessek. Elkezdtem a házukhoz futni. És csak azután eszméltem rá hogy hogyan nézhetek ki, mikor már egész közel jártam a házukhoz. Éreztem az illatát. Otthon volt. Nagyon gyorsan hazarohantam. Az ajtót kivágtam. Szélsebesen felmentem a szobámba. Átcseréltem ázott ruhadarabjaimat. Majd felvettem egy kék farmer nadrágot és egy fehér inget, amit szintén Alice választott ki. A többiek már meg se rezzentek - már megszokták tőlem-, amikor elmentem mellettük. Már majdnem kiléptem a házból mikor Alice megszólalt és valamit a kezében lóbált. Nem szeretem azt, amikor sietnék és feltartanak. De mikor észrevettem, hogy Alice kezébe a kocsi kulcsom van akkor odamentem hozzá emberi tempóban és egy köszönöm-t mormoltam el. Ő csak csilingelő hangon elkezdett nevetni. Nem engem nevetett ki. Ő ilyen. Mindig vidám. Gyors kirohantam a házból és a Volvo-ba bepattantam. 220-al is mehettem. Nem néztem. Csak az érdekelt, hogy Bellát a kezemben tarthassam, és addig csókoljam, amíg bírja szusszal. Végre megérkeztem Belláék házához. Éreztem Bella illatát. Még friss volt. Majd megláttam, hogy a kocsibejárónál áll Charlie rendőr kocsija és Bella rozzant, öreg, régi kocsija. Leparkoltam a fákhoz közel. Megnéztem magam a tükörben. Még szerencse. Mert egy sár folt volt a jobb arcomon. Előkotorásztam a kesztyűtartóból egy zsepit és megszabadultam a ’ maszattól’. Gyors kiszálltam a kocsiból. A hátsó ülésről előhalásztam a csokrot, amit Alice tehetett oda, mivel valószínűleg érezte, hogy el fogok jönni. Nah mindegy is hogy kitette oda. Most csak az a lényeg hogy itt van és én is itt vagyok. Bekopogtam. Most is – pechemre- Charlie nyitott ajtót. Mivel illedelmes akartam lenni, hogy mihamarabb megszokjon, és elfogadjon, ezért nem rontottam be, pedig ezt akartam. Türtőztetem magam.
- Jó estét Charlie. –mondtam mosolyogva. Most még ő sem fogja elrontani a kedvemet.
„ Már megint itt van. Hát nem azt mondtam, hogy... naaa mindegy. Egy kis illedelem Charlie. Nyugalom. Nem lesz gond. A lányod választása. Kezdj megbarátkozni vele.”
- ’estét Edward. - A hangja kimért volt.
- Bella itthon van?? –kérdeztem a legelbűvölőbb hangomon és mosolyommal.
- Ki az apu?? –kukucskált ki Bella a konyhaajtóból. Először hunyorított. Majd mikor meglátta, hogy én állok az ajtóban egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.
Charlie visszament a konyhába. Mi pedig Bellával egy kicsit együtt maradhattunk.
- Edward!! –hiányoztál. Mondta. És még igaznak is hittem. Csak valami nem volt az igazi. De ezzel most nem törődtem csak azzal, hogy csókoljam, öleljem. Még szerencse hogy a virágokat oda adtam neki és betette egy vázába, mert különben nem sok maradt volna belőle.
- Szeretlek. –suttogtam a fülébe.
Felmentünk a szobájába és most az ágyán vagyunk. Mind a ketten fekszünk. Bella feje a karomon nyugszik és az egyik kezével mintákat rajzolgat a hasamra. Én a hajával babrálok. Olyan meghitt ez a pillanat. Soha nem akarom elfelejteni.
- Mindig is szerettelek, rád vártam egész létemben. Te vagy nekem a sötét éjben a hold. Aki megvilágítja az életemet. Te vagy létem értelme. –még jobban ki akartam fejezni magam, hogy szeretem. És csak őt. De szerintem egyelőre ennyi is elég volt. Emésztgette, amit hallott. Majd egy kis idő múlva megszólalt. Feltámaszkodott. Az állát a vállamra helyezte.
- Edward. –mély levegőt vett, majd folytatta. – én is szeretlek téged.
És csókoltam ott ahol értem. A száját, a nyakát, a haját, szemét, arcát. Azt akartam, hogy ez a pillanat örök legyen. És tökéletes.
Megvártam, míg elalszik a karomban. Cirógattam. Majd szép, nyugodt, mély álomba szenderült. Reggel fél nyolc körül felkeltettem. Addigra már készen volt a rántotta. Charlie ma korán ment dolgozni üzenetet hagyott. Felvittem Bellához a tálcát, amin a rántotta, rengeteg pékáru, gyümölcs, tej, tea és egy szál rózsa - egy kicsi vázában – volt található.
- Jó reggelt csipkerózsika. Sajnálom, hogy fel kellet költenem de tudod ma suli is van.
Tetőtől talpig végimért majd megjegyezte.
- Átöltöztél. Csinos vagy. –majd tekintete eltűnt. Egy-két perc utána újra rám nézett majd a kezemre és meglepve nézte a tartalmát. Én is nagyon elmerültem a gondolataimban.
- Látom, nagyon éhes lehetsz, hogy ha ennyi ételt pakoltál fel magadnak. –próbálta elviccelni a dolgot Bella.
- Ja, nem. Elnézést. Ez a rózsa a tied. Ereszkedtem fél térdre. Majd átnyújtottam.
Elvette majd megköszönte és rögtön meg is szagolta.
- Nagyon jó illata van. Honnan van?? –kérdezte álmosan.
- Esme Kertjéből szedtem, mikor hazamentem a cuccaimért.
Átnyújtottam neki a tálcát. Ő pedig hüledezve nézte a tartalmát.
- Te kiraboltál egy komplett boltot??
- Nem, csak nem tudtam, hogy mit szeretsz és ezért vettem mindenből. –mondtam egy fél oldalas mosoly kíséretében.
Bella szívverése felgyorsult. Amint észrevette, hogy hallom a szívverését, elpirult. Mintha bűnt követne el. Ezt szeretem benne. Hogy normális reakciója van. El tud pirulni. Mi vámpírok erre mikor leszünk képesek? Soha.
- Edward. Edward! Edward!! –előre meredtem. Hisztérikus hangon elkezdett Bella ordibálni, rángatni, a szemeim előtt mutogatni. Majd a harmadik szólongatásra végre ’ felébredtem’.
- Elnézést. Hol tartottunk? –kérdeztem meg illedelmesen. Mert valóban nem volt róla fogalmam, hogy mi volt a téma.
- Végül is csak az, hogy már kilenc óra és mi még mindig itt vagyunk. Én pizsamában. Te valahol máshol jársz. És mindenki más pedig az iskolában. – mondta Bella. Kicsit idegesen, de nem szemrehányóan. Ezért is szeretem, meg úgy egészben szeretem, hogy Bella,Bella és nem más.
- Miért már ennyire elrohant az idő? – néztem rá hitetlenkedve.
- Hát nagyon úgy néz ki. –mondta.
- Akkor majd Carlie-tól kérünk igazolást.
- De ma dolgozatot írunk. Nem szeretek dolgozatíráskor hiányozni.
- Tudok én annál jobb dolgot. Például ha Carlie igazolást ír és szerintem fog, akkor itthon maradhatunk egész nap. – már csak az ötlettől mosolyognom kell.
- Háát. Nem is tudom. –vonakodott az ötlettől Bella.
- Miért, mi baj származik belőle?
- Mondjuk, ha Charlie megtudja… akkor nekünk annyi. –mondta fanyar nevetéssel.
- És Charlie-nak honnan kéne megtudnia? –kérdeztem.
- Jó rendben. Megadom magam. Csak hadd öltözhessek fel. Utána mehetünk. De ha Charlie megtudja… akkor… én… nem tudom, mit csinálok. És ne vágjál ilyen diadalittas képet. Mert csak most az egyszer egyezem bele. Többször nem. Világos??
Csak bólogatni telt az erőmből. Mert a bódultság, amit éreztem, hogy Bella egy egész napra az enyém. Már az utolsó szavakat csak nagyon haloványan hallottam.
Hallottam, ahogy Bella lezuhanyozik, hajat mos, felöltözik, megszárítja a haját, fogat mos. Majd kilép a fürdőből. Gyönyörűen nézett ki, mint mindig. A nézésembe belepirult. Felajánlottam a karomat. És mint egy pár mentünk le a lépcsőn. Kinyitottam neki az anyós ülés felöli ajtót. Beszállt. Becsuktam mögötte az ajtót. És villámgyorsan beszálltam én is. A vezető oldalt.
Elkezdtünk a rendelő felé menni. Mert ma Carlie dolgozik. Bementünk. Megkaptuk az igazolást. És Bellával már csak ketten voltunk. Egy egész napra. Ha lett volna szívem tuti kiugrott volna a helyéről.
- És most merre menjünk, hölgyem?? –kérdeztem vidáman.
De amint ránéztem Bella arcára elment a jó kedvem. Szomorú, bánatos, valami bántja, nyomja a lelkét, és régebb óta is feltűnt nekem. De ez most más.
- Mi a baj? Drágám. Kérlek, válaszolj. –beletapostam a fékbe. Mire feleszmélt.
- Most miért álltunk meg? –nézett rám értetlenkedő arccal.
- Te semmire sem emlékszel az elmúlt tíz percből? –néztem rá. Várakozó arckifejezéssel. A szemét elkapta. Majd a tenyerében talált valami izgalmasat és azt fürkészte.
- Bella, kérlek. –az álla alá nyúltam. Kényszerítve hogy a szemembe nézzen. Végre sikerült.
- Bella, mi történik mostanában veled? Olyan furcsán viselkedsz. Mintha más lennél. –mondtam kétségbeesve bár még mindig kimért volt a hangom.
Új történet
Ismertető
Edward úgy érzi elhidegült tőle Bella, pedig Bella még mindig ugyanúgy szereti, csak titok nyomja szívét. Történetünkben Bella és Edward akkor találkoztak, mikor Bella 16 volt, Bella most 17 és Edward soha nem hagyta el.
1.fejezet
Edward szemszög:
Boldog vagyok! Minden tökéletesen alakul, bár ha haza megyek, a családom mindig rágja a fülem, hogy változtassam át Bellát. Nem akarom elvenni a lelkét! Ezt nem igaz, hogy nem tudják megérteni. De már eldöntöttem a 18. szülinapján átváltoztatom. Nincs mese. Meg kell tennem. Ha akarom, ha nem. Mióta eldöntöttem, Alice az óta folyton csak vigyorog. Itt állok Belláék háza előtt, bekopogtattam. Charlie nyitott ajtót.
- Jó reggelt, Bellához jöttem. –már egy hete nem láttam, vadászni voltunk, mert egész héten hétágra sütött a nap. Nagyon hiányzik Bella hangja, illata, érintése, és a szívverése gyorsulása mikor meglát.
- Nincs itthon. –leplezni se próbálta az ellenszenvét.
- Hol van? –hangomon érezhető volt a meglepődés.
- A barátaival.
- És mikor jön haza? –kérdeztem reménykedve.
- Késő este. –jött a kijózanító ’ pofon’.
- Köszönöm, viszlát.
„Remélem este nem fog itt a lányomnál lábatlankodni” hallottam meg gondolatait. Beültem a Volvo-ba és haza hajtottam. Leállítottam a kocsit.
- Sziasztok. –köszöntem a nappaliba.
- Miért vagy ilyen letört? –óh, hogy mindent ki kell elemeznie Jasper-nek.
- Semmi.
- De tudod, ha beszélni szeretnél valakivel, akkor én itt vagyok.
- Jah. Kösz. –nem hinném, hogy bármikor is fel fogom használni az ajánlatát.
Felmentem a szobámba és bámultam ki az ablakon. Alice berontott a szobámba, mint egy hurrikán.
- Hát te nem Bellával vagy?? – kérdezte hitetlenkedve.
- Nincs itthon.
- Hol van?
- Ha én azt tudnám… szerinted akkor még mindig itt ülnék?? – kérdeztem kicsit gúnyosan. Tudom nem az ő hibája. De akkor is. Most senkihez sincs kedvem. Ezt nem igaz, hogy nem értik meg.
- Jó. Nem. Bocsi. Nem akartalak így letámadni. Csak tudod…- kezdett bele Alice. Kezdett Alice egy újabb adag bocsánatkérésbe.
- Jól van, Alice nem kell bocsánatot kérned. De most egyedül szeretnék lenni…- tettem egy célzást hogy fáradjon ki a szobámból. Nagyon szeretem a húgomat. De most még hozzá sincs energiám.
- Oké. Vettem a célzást. Lépek. Ha beszélni szeretnél róla, akkor hívj. Tudod, mindig itt vagyok. –mondta majd mosolygott. Én is mosolyogtam.
- Rendben. Köszönöm. És tudod, hogy szeretlek. És titeket is. –mondtam mosolyogva, mert tudtam, hogy lent a nappaliban a többiek is hallják.
- Mi is téged. –jött az egységes válasz mindenkitől, lentről.
Most el kellet innen mennem. Nem bírtam tovább a négy fal között. Kiugrottam az ablakon és elkezdtem futni. Nem érdekelt, hogy most eset az előbb az eső és a fehér ingem saras lesz. Nem érdekel Alice haragja ’ hogy mit műveltem az ő csodálatos új ingjével’ most csak a jelennek akartam élni. De nem egyedül. Lerogytam a földre. És elkezdtem zokogni. Persze könnyek nélkül. Nekünk, vámpíroknak ez nem adatott meg. Ezt sem akartam elvenni Bellától. Meg még sok egyéb más dolgot sem. Mint például az életét, a lelkét. Szeretem Bellát és pont ezért nem tudnám megtenni ezt vele. Hol lehet a szerelmem? Nem tudom meddig ülhettem a sárban és mikor kezdhetett el szakadni az eső. De nem is érdekelt. Engem most csak az érdekelt, hogy Bellával lehessek. Elkezdtem a házukhoz futni. És csak azután eszméltem rá hogy hogyan nézhetek ki, mikor már egész közel jártam a házukhoz. Éreztem az illatát. Otthon volt. Nagyon gyorsan hazarohantam. Az ajtót kivágtam. Szélsebesen felmentem a szobámba. Átcseréltem ázott ruhadarabjaimat. Majd felvettem egy kék farmer nadrágot és egy fehér inget, amit szintén Alice választott ki. A többiek már meg se rezzentek - már megszokták tőlem-, amikor elmentem mellettük. Már majdnem kiléptem a házból mikor Alice megszólalt és valamit a kezében lóbált. Nem szeretem azt, amikor sietnék és feltartanak. De mikor észrevettem, hogy Alice kezébe a kocsi kulcsom van akkor odamentem hozzá emberi tempóban és egy köszönöm-t mormoltam el. Ő csak csilingelő hangon elkezdett nevetni. Nem engem nevetett ki. Ő ilyen. Mindig vidám. Gyors kirohantam a házból és a Volvo-ba bepattantam. 220-al is mehettem. Nem néztem. Csak az érdekelt, hogy Bellát a kezemben tarthassam, és addig csókoljam, amíg bírja szusszal. Végre megérkeztem Belláék házához. Éreztem Bella illatát. Még friss volt. Majd megláttam, hogy a kocsibejárónál áll Charlie rendőr kocsija és Bella rozzant, öreg, régi kocsija. Leparkoltam a fákhoz közel. Megnéztem magam a tükörben. Még szerencse. Mert egy sár folt volt a jobb arcomon. Előkotorásztam a kesztyűtartóból egy zsepit és megszabadultam a ’ maszattól’. Gyors kiszálltam a kocsiból. A hátsó ülésről előhalásztam a csokrot, amit Alice tehetett oda, mivel valószínűleg érezte, hogy el fogok jönni. Nah mindegy is hogy kitette oda. Most csak az a lényeg hogy itt van és én is itt vagyok. Bekopogtam. Most is – pechemre- Charlie nyitott ajtót. Mivel illedelmes akartam lenni, hogy mihamarabb megszokjon, és elfogadjon, ezért nem rontottam be, pedig ezt akartam. Türtőztetem magam.
- Jó estét Charlie. –mondtam mosolyogva. Most még ő sem fogja elrontani a kedvemet.
„ Már megint itt van. Hát nem azt mondtam, hogy... naaa mindegy. Egy kis illedelem Charlie. Nyugalom. Nem lesz gond. A lányod választása. Kezdj megbarátkozni vele.”
- ’estét Edward. - A hangja kimért volt.
- Bella itthon van?? –kérdeztem a legelbűvölőbb hangomon és mosolyommal.
- Ki az apu?? –kukucskált ki Bella a konyhaajtóból. Először hunyorított. Majd mikor meglátta, hogy én állok az ajtóban egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.
Charlie visszament a konyhába. Mi pedig Bellával egy kicsit együtt maradhattunk.
- Edward!! –hiányoztál. Mondta. És még igaznak is hittem. Csak valami nem volt az igazi. De ezzel most nem törődtem csak azzal, hogy csókoljam, öleljem. Még szerencse hogy a virágokat oda adtam neki és betette egy vázába, mert különben nem sok maradt volna belőle.
- Szeretlek. –suttogtam a fülébe.
Felmentünk a szobájába és most az ágyán vagyunk. Mind a ketten fekszünk. Bella feje a karomon nyugszik és az egyik kezével mintákat rajzolgat a hasamra. Én a hajával babrálok. Olyan meghitt ez a pillanat. Soha nem akarom elfelejteni.
- Mindig is szerettelek, rád vártam egész létemben. Te vagy nekem a sötét éjben a hold. Aki megvilágítja az életemet. Te vagy létem értelme. –még jobban ki akartam fejezni magam, hogy szeretem. És csak őt. De szerintem egyelőre ennyi is elég volt. Emésztgette, amit hallott. Majd egy kis idő múlva megszólalt. Feltámaszkodott. Az állát a vállamra helyezte.
- Edward. –mély levegőt vett, majd folytatta. – én is szeretlek téged.
És csókoltam ott ahol értem. A száját, a nyakát, a haját, szemét, arcát. Azt akartam, hogy ez a pillanat örök legyen. És tökéletes.
Megvártam, míg elalszik a karomban. Cirógattam. Majd szép, nyugodt, mély álomba szenderült. Reggel fél nyolc körül felkeltettem. Addigra már készen volt a rántotta. Charlie ma korán ment dolgozni üzenetet hagyott. Felvittem Bellához a tálcát, amin a rántotta, rengeteg pékáru, gyümölcs, tej, tea és egy szál rózsa - egy kicsi vázában – volt található.
- Jó reggelt csipkerózsika. Sajnálom, hogy fel kellet költenem de tudod ma suli is van.
Tetőtől talpig végimért majd megjegyezte.
- Átöltöztél. Csinos vagy. –majd tekintete eltűnt. Egy-két perc utána újra rám nézett majd a kezemre és meglepve nézte a tartalmát. Én is nagyon elmerültem a gondolataimban.
- Látom, nagyon éhes lehetsz, hogy ha ennyi ételt pakoltál fel magadnak. –próbálta elviccelni a dolgot Bella.
- Ja, nem. Elnézést. Ez a rózsa a tied. Ereszkedtem fél térdre. Majd átnyújtottam.
Elvette majd megköszönte és rögtön meg is szagolta.
- Nagyon jó illata van. Honnan van?? –kérdezte álmosan.
- Esme Kertjéből szedtem, mikor hazamentem a cuccaimért.
Átnyújtottam neki a tálcát. Ő pedig hüledezve nézte a tartalmát.
- Te kiraboltál egy komplett boltot??
- Nem, csak nem tudtam, hogy mit szeretsz és ezért vettem mindenből. –mondtam egy fél oldalas mosoly kíséretében.
Bella szívverése felgyorsult. Amint észrevette, hogy hallom a szívverését, elpirult. Mintha bűnt követne el. Ezt szeretem benne. Hogy normális reakciója van. El tud pirulni. Mi vámpírok erre mikor leszünk képesek? Soha.
- Edward. Edward! Edward!! –előre meredtem. Hisztérikus hangon elkezdett Bella ordibálni, rángatni, a szemeim előtt mutogatni. Majd a harmadik szólongatásra végre ’ felébredtem’.
- Elnézést. Hol tartottunk? –kérdeztem meg illedelmesen. Mert valóban nem volt róla fogalmam, hogy mi volt a téma.
- Végül is csak az, hogy már kilenc óra és mi még mindig itt vagyunk. Én pizsamában. Te valahol máshol jársz. És mindenki más pedig az iskolában. – mondta Bella. Kicsit idegesen, de nem szemrehányóan. Ezért is szeretem, meg úgy egészben szeretem, hogy Bella,Bella és nem más.
- Miért már ennyire elrohant az idő? – néztem rá hitetlenkedve.
- Hát nagyon úgy néz ki. –mondta.
- Akkor majd Carlie-tól kérünk igazolást.
- De ma dolgozatot írunk. Nem szeretek dolgozatíráskor hiányozni.
- Tudok én annál jobb dolgot. Például ha Carlie igazolást ír és szerintem fog, akkor itthon maradhatunk egész nap. – már csak az ötlettől mosolyognom kell.
- Háát. Nem is tudom. –vonakodott az ötlettől Bella.
- Miért, mi baj származik belőle?
- Mondjuk, ha Charlie megtudja… akkor nekünk annyi. –mondta fanyar nevetéssel.
- És Charlie-nak honnan kéne megtudnia? –kérdeztem.
- Jó rendben. Megadom magam. Csak hadd öltözhessek fel. Utána mehetünk. De ha Charlie megtudja… akkor… én… nem tudom, mit csinálok. És ne vágjál ilyen diadalittas képet. Mert csak most az egyszer egyezem bele. Többször nem. Világos??
Csak bólogatni telt az erőmből. Mert a bódultság, amit éreztem, hogy Bella egy egész napra az enyém. Már az utolsó szavakat csak nagyon haloványan hallottam.
Hallottam, ahogy Bella lezuhanyozik, hajat mos, felöltözik, megszárítja a haját, fogat mos. Majd kilép a fürdőből. Gyönyörűen nézett ki, mint mindig. A nézésembe belepirult. Felajánlottam a karomat. És mint egy pár mentünk le a lépcsőn. Kinyitottam neki az anyós ülés felöli ajtót. Beszállt. Becsuktam mögötte az ajtót. És villámgyorsan beszálltam én is. A vezető oldalt.
Elkezdtünk a rendelő felé menni. Mert ma Carlie dolgozik. Bementünk. Megkaptuk az igazolást. És Bellával már csak ketten voltunk. Egy egész napra. Ha lett volna szívem tuti kiugrott volna a helyéről.
- És most merre menjünk, hölgyem?? –kérdeztem vidáman.
De amint ránéztem Bella arcára elment a jó kedvem. Szomorú, bánatos, valami bántja, nyomja a lelkét, és régebb óta is feltűnt nekem. De ez most más.
- Mi a baj? Drágám. Kérlek, válaszolj. –beletapostam a fékbe. Mire feleszmélt.
- Most miért álltunk meg? –nézett rám értetlenkedő arccal.
- Te semmire sem emlékszel az elmúlt tíz percből? –néztem rá. Várakozó arckifejezéssel. A szemét elkapta. Majd a tenyerében talált valami izgalmasat és azt fürkészte.
- Bella, kérlek. –az álla alá nyúltam. Kényszerítve hogy a szemembe nézzen. Végre sikerült.
- Bella, mi történik mostanában veled? Olyan furcsán viselkedsz. Mintha más lennél. –mondtam kétségbeesve bár még mindig kimért volt a hangom.
6. fejezet
Bella szemszög:
Olyan kényelmes volt Sebastian karjai közt. Mintha pont nekem találták volna ki. De azután elgondolkoztam az egész szituáción, hogy Edward megjelent, Sebastian hazajött, az egész Cullen család Londonban van. Igaz a mondás ’Kicsi a Világ’. Egyszerűen ezen a szituáción elkezdtem nevetni. Hangosan. Majd két nevetőroham között a kíváncsi szempároknak elárultam.
- Hát Alice te aztán tényleg nem változtál semmit. –mondtam majd jobban Sebastian karjaiba temetkezve folytattam a nevetést. Amint körbenéztem azt kellet észrevennem, hogy Edward merev testtartással fürkész engem, majd mikor észreveszi, hogy észrevettem, hogy engem néz hirtelen elkapta tekintetét rólam. Esme egyszerűen csak mosolygott, gondolom nem szerette volna kinevetni Alice-t, még Rosalie is elkezdett mosolyogni.
- Na,fiatalok,ha ezt ilyen jól kitárgyaltuk,akkor mehetünk is próbálni.- mondta mosolyogva George.
Bár véleményem szerint gőze sincs miről volt szó az előbb.
Amint megláttam Alice gondolkodó, gyönyörű arcát, rögtön leesett a tantusz, hogy min gondolkozik. Rólam. És Edward-ról. Sebastian ölelő és védő karjaiból kilépve közelebb libbentem Alice-hez muszáj lesz leállítanom a révképzeleteit, mielőtt még nagyobb csalódást okozok neki és a család többi tagjainak. Én Sebastiant szeretem. S amikor még mindig nem vett észre akkor belekezdtem a mondanivalómba, de csak halkan hogy a többiek ne hallják meg, hogy miről is van szó.
- Sehogy. –Az arcát nézve kicsit meglepettnek tűnt. Nem tudom, hogy amiatt-e mert meg tudtam lepni, vagy amiatt, amit mondtam.
- Ezt meg honnan..???!!- kérdezte nem kicsit meglepve. Akkor igazam volt. Mindkettő miatt.
- Látom rajtad! –mondtam mosolyogva. Olyan könnyen kilehet igazodni Alice-n. Edwardon annál kevésbé. Pechemre. Nem is értem, hogy miért gondolok rá. Hiszen nekem Seb tetszik.
Majd belépve a terembe láttam, ahogy Alice mélyen a gondolataiba temetkezve neki megy Rosalie-nak majd pár szót váltanak, majd teljes figyelmüket George-nak szentelték.
- Jól van emberek! –tapsolt, hogy minden szempár rászegeződjön. - Egy kis tájékoztatás! Vendégszínészeink lesznek, szóval, most mindent elölről el kell magyarázni! Darabunk a R&J, azaz a Rómeó és Júlia.
Szereposztás: Júlia-> Bella
Rómeó-> Edawrd Cullen az újonc
Capuletné-> Rosalie Hall
Capulet-> Dawe
Monteguné-> Alice Cullen
Verona hercege-> Luke.
Mesés… Ez hiányzott még nekem. Edward. Jó. Rendben. Bella nyugalom. Ez csak egy darab. Jó színésznő vagy. Meg tudod játszani magad. Alice- re néztem aki Edward-ot nézte. Rájöttem, hogy miért. Teljes egészében remegett. És fancsali képet vágott. Láttam Alice-n hogy majd kiugrik a bőréből. Nem sok kell hozzá, hogy elkezdjen táncolni. Majd Alice tekintete Edward-ról rám vándorolt. A maszkomon nem volt tökéletes, mert ma nem törődtem vele. De úgy látom, hogy mostantól egy jobb maszkot kell felhúzni az arcomra, hogy az érzéseket Alce se és senki se tudja kivenni belőle hogy mit, érzek. Mert amint látom, Alice nagyon is töri magát azon, hogy megfejtse, hogyan reagálok a hírre mi szerint Edward és én együtt fogjuk eljátszani a főszerepet. De sajnos ez nem fog összejönni Alice-nek. Max pár érzést csíphetett el belőle, mint például a dühömet, és a haragomat. De miután gondolkodtam az egészen. Még jól is elsülhet a dolog. Belepirultam Alice nézésbe. Ami persze nem kerülte el a tekintetét a drága kotnyeles kis barátnőmnek. Nagyon szeretem, de ez a szokása, hogy kielemez folyton, néha egy kicsit bosszantó tud lenni. Annak jeléül, hogy most nem érzek semmilyen haragot és dühöt elmosolyodtam. Olyan igazi szívből jövő mosoly volt. 70 év alatt nem sokszor fordult ez elő.
- Én hazamentem, velem tartasz, vagy még maradsz?- kérdezte Seb reménykedve, hogy vele fogok tartani és nem utasítom vissza az ajánlatát. Hogy is utasíthatnék vissza egy ilyen ajánlatot?
- Természetesen veled tartok. – mondtam mosolyogva. Sebastian közelében olyan pozitívan érzem magam. Nagyon szeretek vele lenni. Persze nem csak emiatt.
- Akkor jó. –mondta ő is mosolyogva. –Már azt hittem, hogy itt maradsz, és akkor egyedül kell otthon lennem abban a naaaagy szobában. –mondta sokat sejtető hangon. De olyan halkan hogy az még az én vámpírhallásomnak is halk volt. És nagyon kellet koncentrálnom rá hogy, meghalljam azt, amit mond.
- Miért mit szeretnél abban a naaaagy házban csinálni, amihez társaság kell??- kérdeztem incselkedve. Kiélvezve a helyzetemet.
- Háááát, az attól függ, hogy hogyan viselkedik a hölgy. - mondta teljesen régimódi hangnemben.
- Miért hogy kell viselkednie egy hölgynek hogy, megtudja, hogy mi fogja otthon várni?- kérdeztem kicsit reménykedve, de kíváncsi hangnemben hogy színjátékunkat tovább fokozzam. Sebastian-nal úgymond így is gyakorlunk, de nem csak emiatt van az egész. Egyszerűen megszokásból.
Lehajolt hozzám majd lágyan megcsókolt. A kocsiban végig fogtuk egymás kezét. Az ajtóban már nem bírt magával. Nekem sem kellet sok. A kulccsal babráltam, amikor Seb kivette a kezemből és egy egyszerű mozdulattal kinyitotta azt majd úriemberként előre engedett. Úgy látom, most nagyon nem bír magával. Mondjuk ez nem is olyan rossz számomra. Az előtérben ledobtam a táskámat, kabátomat a fogasra. A kulcsokat a kis tálkába ahol a kocsim és Seb egyéb kulcsai voltak megtalálhatóak. Végre sikerült megtalálnom a távirányított. Megnyomtam a gombot, aminek hála besötétült az egész ház. Még egy gomb. Halvány világításba kezdtek meggyúlni a villany. Ezért szeretem a modern berendezéseket. Két gombnyomás és sejtető fényben úszik az egész lakás. Persze még sok más extrái is vannak a lakásomnak. Valahogy sikerült eljutnunk az ágyhoz. Valami koppant a redőnyön. Nem törődtem vele, biztosan csak egy gally volt. Már a pólómmal babrált Sebastian én pedig addig a nadrágjától próbáltam megszabadítani. Már megint valami koppanást hallottam kintről. Mire lágyan, de határozottan eltoltam magamtól.
- Mi a baj?? –kérdezte lágyan Seb.
- Te nem hallottad?? –kérdeztem hitetlenkedve.
- Mit?- nézet rám értetlenül.
Megint egy koppanás. Ránéztem.
- Hát ezt.
- De, eddig is hallottam. De biztosan csak egy galamb vagy egy gally.
- Neem, az nem ilyen hangokat hallat. Nem mennél ki meg nézni?? –néztem rá könyörgően.
- Utána megnyugszol? –kérdezte kicsit ingerülten.
- Igen. És folytathatjuk azt, amit elkezdtünk. –mondtam kecsegtetően.
- Hol van a távirányító? –és ezzel felkapta a pólóját.
- Az asztalon keresd, szívem.
- Oké. Megvan. És most meglátjuk mi okozta a zajt.
A redőny nagyon lassan akart felmenni. És mire felment megláttam. Őt…
Olyan kényelmes volt Sebastian karjai közt. Mintha pont nekem találták volna ki. De azután elgondolkoztam az egész szituáción, hogy Edward megjelent, Sebastian hazajött, az egész Cullen család Londonban van. Igaz a mondás ’Kicsi a Világ’. Egyszerűen ezen a szituáción elkezdtem nevetni. Hangosan. Majd két nevetőroham között a kíváncsi szempároknak elárultam.
- Hát Alice te aztán tényleg nem változtál semmit. –mondtam majd jobban Sebastian karjaiba temetkezve folytattam a nevetést. Amint körbenéztem azt kellet észrevennem, hogy Edward merev testtartással fürkész engem, majd mikor észreveszi, hogy észrevettem, hogy engem néz hirtelen elkapta tekintetét rólam. Esme egyszerűen csak mosolygott, gondolom nem szerette volna kinevetni Alice-t, még Rosalie is elkezdett mosolyogni.
- Na,fiatalok,ha ezt ilyen jól kitárgyaltuk,akkor mehetünk is próbálni.- mondta mosolyogva George.
Bár véleményem szerint gőze sincs miről volt szó az előbb.
Amint megláttam Alice gondolkodó, gyönyörű arcát, rögtön leesett a tantusz, hogy min gondolkozik. Rólam. És Edward-ról. Sebastian ölelő és védő karjaiból kilépve közelebb libbentem Alice-hez muszáj lesz leállítanom a révképzeleteit, mielőtt még nagyobb csalódást okozok neki és a család többi tagjainak. Én Sebastiant szeretem. S amikor még mindig nem vett észre akkor belekezdtem a mondanivalómba, de csak halkan hogy a többiek ne hallják meg, hogy miről is van szó.
- Sehogy. –Az arcát nézve kicsit meglepettnek tűnt. Nem tudom, hogy amiatt-e mert meg tudtam lepni, vagy amiatt, amit mondtam.
- Ezt meg honnan..???!!- kérdezte nem kicsit meglepve. Akkor igazam volt. Mindkettő miatt.
- Látom rajtad! –mondtam mosolyogva. Olyan könnyen kilehet igazodni Alice-n. Edwardon annál kevésbé. Pechemre. Nem is értem, hogy miért gondolok rá. Hiszen nekem Seb tetszik.
Majd belépve a terembe láttam, ahogy Alice mélyen a gondolataiba temetkezve neki megy Rosalie-nak majd pár szót váltanak, majd teljes figyelmüket George-nak szentelték.
- Jól van emberek! –tapsolt, hogy minden szempár rászegeződjön. - Egy kis tájékoztatás! Vendégszínészeink lesznek, szóval, most mindent elölről el kell magyarázni! Darabunk a R&J, azaz a Rómeó és Júlia.
Szereposztás: Júlia-> Bella
Rómeó-> Edawrd Cullen az újonc
Capuletné-> Rosalie Hall
Capulet-> Dawe
Monteguné-> Alice Cullen
Verona hercege-> Luke.
Mesés… Ez hiányzott még nekem. Edward. Jó. Rendben. Bella nyugalom. Ez csak egy darab. Jó színésznő vagy. Meg tudod játszani magad. Alice- re néztem aki Edward-ot nézte. Rájöttem, hogy miért. Teljes egészében remegett. És fancsali képet vágott. Láttam Alice-n hogy majd kiugrik a bőréből. Nem sok kell hozzá, hogy elkezdjen táncolni. Majd Alice tekintete Edward-ról rám vándorolt. A maszkomon nem volt tökéletes, mert ma nem törődtem vele. De úgy látom, hogy mostantól egy jobb maszkot kell felhúzni az arcomra, hogy az érzéseket Alce se és senki se tudja kivenni belőle hogy mit, érzek. Mert amint látom, Alice nagyon is töri magát azon, hogy megfejtse, hogyan reagálok a hírre mi szerint Edward és én együtt fogjuk eljátszani a főszerepet. De sajnos ez nem fog összejönni Alice-nek. Max pár érzést csíphetett el belőle, mint például a dühömet, és a haragomat. De miután gondolkodtam az egészen. Még jól is elsülhet a dolog. Belepirultam Alice nézésbe. Ami persze nem kerülte el a tekintetét a drága kotnyeles kis barátnőmnek. Nagyon szeretem, de ez a szokása, hogy kielemez folyton, néha egy kicsit bosszantó tud lenni. Annak jeléül, hogy most nem érzek semmilyen haragot és dühöt elmosolyodtam. Olyan igazi szívből jövő mosoly volt. 70 év alatt nem sokszor fordult ez elő.
- Én hazamentem, velem tartasz, vagy még maradsz?- kérdezte Seb reménykedve, hogy vele fogok tartani és nem utasítom vissza az ajánlatát. Hogy is utasíthatnék vissza egy ilyen ajánlatot?
- Természetesen veled tartok. – mondtam mosolyogva. Sebastian közelében olyan pozitívan érzem magam. Nagyon szeretek vele lenni. Persze nem csak emiatt.
- Akkor jó. –mondta ő is mosolyogva. –Már azt hittem, hogy itt maradsz, és akkor egyedül kell otthon lennem abban a naaaagy szobában. –mondta sokat sejtető hangon. De olyan halkan hogy az még az én vámpírhallásomnak is halk volt. És nagyon kellet koncentrálnom rá hogy, meghalljam azt, amit mond.
- Miért mit szeretnél abban a naaaagy házban csinálni, amihez társaság kell??- kérdeztem incselkedve. Kiélvezve a helyzetemet.
- Háááát, az attól függ, hogy hogyan viselkedik a hölgy. - mondta teljesen régimódi hangnemben.
- Miért hogy kell viselkednie egy hölgynek hogy, megtudja, hogy mi fogja otthon várni?- kérdeztem kicsit reménykedve, de kíváncsi hangnemben hogy színjátékunkat tovább fokozzam. Sebastian-nal úgymond így is gyakorlunk, de nem csak emiatt van az egész. Egyszerűen megszokásból.
Lehajolt hozzám majd lágyan megcsókolt. A kocsiban végig fogtuk egymás kezét. Az ajtóban már nem bírt magával. Nekem sem kellet sok. A kulccsal babráltam, amikor Seb kivette a kezemből és egy egyszerű mozdulattal kinyitotta azt majd úriemberként előre engedett. Úgy látom, most nagyon nem bír magával. Mondjuk ez nem is olyan rossz számomra. Az előtérben ledobtam a táskámat, kabátomat a fogasra. A kulcsokat a kis tálkába ahol a kocsim és Seb egyéb kulcsai voltak megtalálhatóak. Végre sikerült megtalálnom a távirányított. Megnyomtam a gombot, aminek hála besötétült az egész ház. Még egy gomb. Halvány világításba kezdtek meggyúlni a villany. Ezért szeretem a modern berendezéseket. Két gombnyomás és sejtető fényben úszik az egész lakás. Persze még sok más extrái is vannak a lakásomnak. Valahogy sikerült eljutnunk az ágyhoz. Valami koppant a redőnyön. Nem törődtem vele, biztosan csak egy gally volt. Már a pólómmal babrált Sebastian én pedig addig a nadrágjától próbáltam megszabadítani. Már megint valami koppanást hallottam kintről. Mire lágyan, de határozottan eltoltam magamtól.
- Mi a baj?? –kérdezte lágyan Seb.
- Te nem hallottad?? –kérdeztem hitetlenkedve.
- Mit?- nézet rám értetlenül.
Megint egy koppanás. Ránéztem.
- Hát ezt.
- De, eddig is hallottam. De biztosan csak egy galamb vagy egy gally.
- Neem, az nem ilyen hangokat hallat. Nem mennél ki meg nézni?? –néztem rá könyörgően.
- Utána megnyugszol? –kérdezte kicsit ingerülten.
- Igen. És folytathatjuk azt, amit elkezdtünk. –mondtam kecsegtetően.
- Hol van a távirányító? –és ezzel felkapta a pólóját.
- Az asztalon keresd, szívem.
- Oké. Megvan. És most meglátjuk mi okozta a zajt.
A redőny nagyon lassan akart felmenni. És mire felment megláttam. Őt…
5. fejezet
Alice szemszög:
Olyan történt, amire senki sem számított volna, Bella szívből jövően elkezdett nevetni és két nevető roham között kinyögte.
- Alice te aztán valóban nem változtál semmit- erre mindenki elkezdett nevetni, bár Esme csak mosolygott, mert nem akart kinevetni.
- Na, fiatalok, ha ezt ilyen jól kitárgyaltuk, akkor mehetünk is próbálni- mosolygott a főnökünk, bár szerintem fogalma sincs mi, miért nevetünk.
Elindultunk a próbaterembe, miközben azon filóztam, miként hozhatnám újra össze a két gerlepárt.
- Sehogy- libbent oda mellém Bella.
- Ezt meg honnan…? - sikkantottam ijedtemben, ez elég furcsa volt, mert engem nem sok ember tud meglepni.
- Látom rajtad-somolygott a mi kis Bellánk. Mondjuk, ahogy most elnézem nem is olyan törékeny mint amikor itt hagytuk…Ezen töprengtem mikor Rosalie-nak mentem véletlen. Ő csak elnézően mosolygott. Majd intett a fejével hogy nézzek előre és figyeljek a főnök szavaira. Csak egy hálás mosolyt küldtem neki ezért az információért.
- Jól van emberek! Egy kis tájékoztatás! Vendégszínészeink lesznek, szóval, most mindent elölről el kell magyarázni! Darabunk a R&J, azaz a Rómeó és Júlia.
Szereposztás: Júlia-> Bella
Rómeó-> Edawrd Cullen az újonc
Capuletné-> Rosalie Hall
Capulet-> Dawe
Monteguné-> Alice Cullen
Verona hercege-> Luke.
Jaj, de jó. A két kis gerlice újra egymásra talál. Az örömtől majdnem kiugrottam a bőrömből. Ránéztem Edward-ra, –ami még az én részemről is nagy butaságra vall-, nem osztozott az örömömben, és meglátva gondolataimat nagyon fancsali képet vágott. Ami elég vicces lett volna, ha nem ilyen helyzetben lennénk, akkor egész biztos elnevetem magam. Ránézve a többiek arcára döbbenet, és örömet véltem felfedezni. De Bella arcáról egyik sem tükröződött. Egy nagyon különös maszk mögé bújt, s csak akkor lehetett az érzéseit leolvasni az álcájáról, ha nagyon figyelmes az ember- vámpír-. Az érzései kavalkádjában mérhetetlen fájdalmat, dühöt láttam, mivel csak ezeket tudtam felfedezni ezért még jobban kezdtem nézni mire a fürkésző pillantásomat észlelve egy kicsit bevörösödött. Majd nem olyan sokára megjelent az ajkán egy őszinte, igazi mosoly. Úgy látom hamar megbocsájtott nekem és a családomnak. A gondolat menetemet egy köhintés zavarta meg.
- Csak neked! Esetleg a többieknek is, de nekem egész biztos, hogy nem!- mondta merev testtartással Edward.
- Már elnézést, de nem mondták még neked, hogy nem illik mások fejében turkálni?- az utolsó mondatrésznél lehalkítottam a hangomat hogy a többiek nehogy meghallják, de miután feleszméltem elfelejtettem körbe nézni. Ezért csak most vehettem észre, hogy nem a próbateremben vagyunk a többiekkel, hanem Edward Volvo-ban csücsülünk és csak ketten.
- Jó, hogy észreveszed…- mondta gúnyosan Edward.
Na, ettől aztán nagyon felment bennem a pumpa…
- Beléd meg mi ütött??!!- kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél. De azután végig gondoltam a történteket- nem csak a mai napot, hanem az egész 70évet, hogy mennyit szenvedett és most meg újra látja a szerelmét. Ő meg enyhén szólván is magasról tesz rá. Belegondolva elég szörnyű helyzetbe sikerült megint hoznom. Gratulálok Alice. Ezt ügyesen összehoztad. Nagyon dühös voltam magamra. –Megértettem, hogy Edwrad miért viselkedik úgy, ahogy. Nem tudom meddig gondolkozhattam, de ahogy elnézem Edward is valahol máshol járhat. Nem tudtam meg nem történté tenni. Ezért csak annyit tehettem, hogy bízok Edwardban és abban, hogy képes lesz nekem megbocsájtani. Nagy boci szemekkel és bűnbánó arckifejezéssel oda fordultam Edward-hoz majd így szóltam.
– Bocsánat mindenért, amit tettem és gondoltam. - egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, azután oldalba böktem.
- Naaa nem illik szórakozni a kisebbel!!- mondtam. Mire mindkettőnkből kitört a nevetés.
Hosszasan nevetünk. Majd mire kezdtünk lenyugodni kezdett egy terv formálódni a fejemben. Belegondolva nem is olyan szörnyű.
- Eszembe jutott egy terv. –mondtam elgondolkodva. Majd Edward-ra néztem megerősítésre várva, hogy figyel rám és folytathatom.
- Na, ki vele. Milyen őrült ötlettel álltál már megint elő. - mondta mosolyogva, fél szemét rám szegezve, a másik szemét az úton tartva- nem mintha szüksége lenne rá…-.
- Háát… hogy úgy mondjam… Ha neked itt kényelmetlen akkor elköltözhetünk. Még egy költözés ide vagy oda… mit számít az nekünk. –Ránéztem Edward-ra és a szemei fájdalmat tükrözték, de az arc vonásai szilárdan a helyén voltak Edward tökéletes maszkja, ezzel tud nagyon felidegesíteni. Majd hirtelen egy látomásom volt. Miszerint Edward és Bella együtt voltak - egy hasonló réten, mint Forks-ban –és nem úgy együtt, mint a barátok, nem, határozottan nem. Hiszen csókolóztak. Meghitt csók volt. Nem egy baráti csók. És ezzel a látomásom amilyen hamar jött olyan hamar el is tűnt. Legbelül nagyon boldog voltam, hogy ezt láthattam, de nem mertem kimutatni nehogy Edward-ot megbántsam. Ránéztem Edward-ra a karizmai megfeszültek, arcizmai megkeményedtek, remegett a dühtől–vagy a fájdalomtól. Nem tudom eldönteni-. Félre kellet állni, nehogy lemenjünk az útról.
- Ez meg…- hüledezet. –Ez… Ez… Lehetetlen!! Alice!!- ragadott meg kétségbe esetten. Mintha én tudnék segíteni. –Ő nem lehet újra az enyém! Ennyi év után!- Még mindig nem hívja Bellának csak Ő-nek. – Neeeeeeeeeem! Neeeeeeeeee!- Ezt már zokogva ordibálta. Nem bírtam nézni, amikor ilyen állapotban van. Ezért tárcsáztam. Nem sokára megjelent kedvesem, aminek érezhető volt a hatása. Nyugodtabb lett Edward. De Jasper arcán mérhetetlen fájdalom volt.
- Jasper! –ugrottam volna a karjába, de nem mertem, mert láttam az arcán, hogy nagyon koncentrál.
- Hogy van? – kérdeztem az első eszembe jutó kérdést, hogy egy kicsit beszédre bírjam. De amikor nem válaszolt akkor vettem észre, hogy nagyon halkan tettem fel a kérdést. – Hogy van?- erre felkapta a fejét, majd ennyit mondott.
- Egyelőre, amíg a közelében vagyok egész nyugodt, de miután nem leszek, itt nem tudom, hogy nem fog-e valami őrültséget csinálni.- mondta elgondolkodva és Edward-t fürkészte.
Edward, mint ha kómából kelt volna fel megszólalt.
- Héé én is itt vagyok, nem illik, úgy beszélni rólam mintha nem lennék itt!- kérte ki magának Edward.
Ezen el kellet mosolyognom. A jó öreg régi Edward. Most már oda mertem menni Jasper-hez,mert úgy láttam már nem annyira koncentrál, mint az előbb. Lágyan megcsókoltam. Viszonozta. Lehet tovább is mentünk volna, ha Edward félbe nem szakítja egy egyszerű nyilvánvaló mondattal.
- Ha nem zavar én is itt vagyok. Ha lehet, akkor ezt majd otthon a hálószobátokban intézzétek már el. Könyörgöm. Nem mindenkinek van meg a párja. - Mondta morcosan. Mire mind ketten elszégyelltük magunkat.
- Sajnáljuk. –mondta Jasper, megbánó arccal és szemmel.
- Semmi gond. – mondta Edward, elgondolkodva.
Ez nem sok jót sejtett. Majd hirtelen elrohant. Gondolatban kérdeztem, hogy hova megy.
A válaszát visszakiabálta.
- Magányra van szükségem. Ne várjatok haza. Majd megyek. Kérlek, hagyjatok. Köszönöm. - azzal el is tűnt a fák mentén. És Jasper-rel kettesben maradtunk. Meg tudom érteni, hogy Edward min, mehet keresztül. Rossz volt látni, hogy szenved. És ez által Jasper is. Oda bújtam hozzá. Lágyan megcsókoltam, hogy elvonjam figyelmét az imént történtekről. Kétségbe esetten csókolt vissza, mintha ez lenne az utolsó. Nem bántam.
- Szeretlek. –suttogtam.
- Én is. Te vagy létem értelme. Köszönöm, hogy vagy nekem. –mondta a hajamba.
Ezután egyre jobban csókolóztunk. Majd egy réten találtam magam.
Olyan történt, amire senki sem számított volna, Bella szívből jövően elkezdett nevetni és két nevető roham között kinyögte.
- Alice te aztán valóban nem változtál semmit- erre mindenki elkezdett nevetni, bár Esme csak mosolygott, mert nem akart kinevetni.
- Na, fiatalok, ha ezt ilyen jól kitárgyaltuk, akkor mehetünk is próbálni- mosolygott a főnökünk, bár szerintem fogalma sincs mi, miért nevetünk.
Elindultunk a próbaterembe, miközben azon filóztam, miként hozhatnám újra össze a két gerlepárt.
- Sehogy- libbent oda mellém Bella.
- Ezt meg honnan…? - sikkantottam ijedtemben, ez elég furcsa volt, mert engem nem sok ember tud meglepni.
- Látom rajtad-somolygott a mi kis Bellánk. Mondjuk, ahogy most elnézem nem is olyan törékeny mint amikor itt hagytuk…Ezen töprengtem mikor Rosalie-nak mentem véletlen. Ő csak elnézően mosolygott. Majd intett a fejével hogy nézzek előre és figyeljek a főnök szavaira. Csak egy hálás mosolyt küldtem neki ezért az információért.
- Jól van emberek! Egy kis tájékoztatás! Vendégszínészeink lesznek, szóval, most mindent elölről el kell magyarázni! Darabunk a R&J, azaz a Rómeó és Júlia.
Szereposztás: Júlia-> Bella
Rómeó-> Edawrd Cullen az újonc
Capuletné-> Rosalie Hall
Capulet-> Dawe
Monteguné-> Alice Cullen
Verona hercege-> Luke.
Jaj, de jó. A két kis gerlice újra egymásra talál. Az örömtől majdnem kiugrottam a bőrömből. Ránéztem Edward-ra, –ami még az én részemről is nagy butaságra vall-, nem osztozott az örömömben, és meglátva gondolataimat nagyon fancsali képet vágott. Ami elég vicces lett volna, ha nem ilyen helyzetben lennénk, akkor egész biztos elnevetem magam. Ránézve a többiek arcára döbbenet, és örömet véltem felfedezni. De Bella arcáról egyik sem tükröződött. Egy nagyon különös maszk mögé bújt, s csak akkor lehetett az érzéseit leolvasni az álcájáról, ha nagyon figyelmes az ember- vámpír-. Az érzései kavalkádjában mérhetetlen fájdalmat, dühöt láttam, mivel csak ezeket tudtam felfedezni ezért még jobban kezdtem nézni mire a fürkésző pillantásomat észlelve egy kicsit bevörösödött. Majd nem olyan sokára megjelent az ajkán egy őszinte, igazi mosoly. Úgy látom hamar megbocsájtott nekem és a családomnak. A gondolat menetemet egy köhintés zavarta meg.
- Csak neked! Esetleg a többieknek is, de nekem egész biztos, hogy nem!- mondta merev testtartással Edward.
- Már elnézést, de nem mondták még neked, hogy nem illik mások fejében turkálni?- az utolsó mondatrésznél lehalkítottam a hangomat hogy a többiek nehogy meghallják, de miután feleszméltem elfelejtettem körbe nézni. Ezért csak most vehettem észre, hogy nem a próbateremben vagyunk a többiekkel, hanem Edward Volvo-ban csücsülünk és csak ketten.
- Jó, hogy észreveszed…- mondta gúnyosan Edward.
Na, ettől aztán nagyon felment bennem a pumpa…
- Beléd meg mi ütött??!!- kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél. De azután végig gondoltam a történteket- nem csak a mai napot, hanem az egész 70évet, hogy mennyit szenvedett és most meg újra látja a szerelmét. Ő meg enyhén szólván is magasról tesz rá. Belegondolva elég szörnyű helyzetbe sikerült megint hoznom. Gratulálok Alice. Ezt ügyesen összehoztad. Nagyon dühös voltam magamra. –Megértettem, hogy Edwrad miért viselkedik úgy, ahogy. Nem tudom meddig gondolkozhattam, de ahogy elnézem Edward is valahol máshol járhat. Nem tudtam meg nem történté tenni. Ezért csak annyit tehettem, hogy bízok Edwardban és abban, hogy képes lesz nekem megbocsájtani. Nagy boci szemekkel és bűnbánó arckifejezéssel oda fordultam Edward-hoz majd így szóltam.
– Bocsánat mindenért, amit tettem és gondoltam. - egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, azután oldalba böktem.
- Naaa nem illik szórakozni a kisebbel!!- mondtam. Mire mindkettőnkből kitört a nevetés.
Hosszasan nevetünk. Majd mire kezdtünk lenyugodni kezdett egy terv formálódni a fejemben. Belegondolva nem is olyan szörnyű.
- Eszembe jutott egy terv. –mondtam elgondolkodva. Majd Edward-ra néztem megerősítésre várva, hogy figyel rám és folytathatom.
- Na, ki vele. Milyen őrült ötlettel álltál már megint elő. - mondta mosolyogva, fél szemét rám szegezve, a másik szemét az úton tartva- nem mintha szüksége lenne rá…-.
- Háát… hogy úgy mondjam… Ha neked itt kényelmetlen akkor elköltözhetünk. Még egy költözés ide vagy oda… mit számít az nekünk. –Ránéztem Edward-ra és a szemei fájdalmat tükrözték, de az arc vonásai szilárdan a helyén voltak Edward tökéletes maszkja, ezzel tud nagyon felidegesíteni. Majd hirtelen egy látomásom volt. Miszerint Edward és Bella együtt voltak - egy hasonló réten, mint Forks-ban –és nem úgy együtt, mint a barátok, nem, határozottan nem. Hiszen csókolóztak. Meghitt csók volt. Nem egy baráti csók. És ezzel a látomásom amilyen hamar jött olyan hamar el is tűnt. Legbelül nagyon boldog voltam, hogy ezt láthattam, de nem mertem kimutatni nehogy Edward-ot megbántsam. Ránéztem Edward-ra a karizmai megfeszültek, arcizmai megkeményedtek, remegett a dühtől–vagy a fájdalomtól. Nem tudom eldönteni-. Félre kellet állni, nehogy lemenjünk az útról.
- Ez meg…- hüledezet. –Ez… Ez… Lehetetlen!! Alice!!- ragadott meg kétségbe esetten. Mintha én tudnék segíteni. –Ő nem lehet újra az enyém! Ennyi év után!- Még mindig nem hívja Bellának csak Ő-nek. – Neeeeeeeeeem! Neeeeeeeeee!- Ezt már zokogva ordibálta. Nem bírtam nézni, amikor ilyen állapotban van. Ezért tárcsáztam. Nem sokára megjelent kedvesem, aminek érezhető volt a hatása. Nyugodtabb lett Edward. De Jasper arcán mérhetetlen fájdalom volt.
- Jasper! –ugrottam volna a karjába, de nem mertem, mert láttam az arcán, hogy nagyon koncentrál.
- Hogy van? – kérdeztem az első eszembe jutó kérdést, hogy egy kicsit beszédre bírjam. De amikor nem válaszolt akkor vettem észre, hogy nagyon halkan tettem fel a kérdést. – Hogy van?- erre felkapta a fejét, majd ennyit mondott.
- Egyelőre, amíg a közelében vagyok egész nyugodt, de miután nem leszek, itt nem tudom, hogy nem fog-e valami őrültséget csinálni.- mondta elgondolkodva és Edward-t fürkészte.
Edward, mint ha kómából kelt volna fel megszólalt.
- Héé én is itt vagyok, nem illik, úgy beszélni rólam mintha nem lennék itt!- kérte ki magának Edward.
Ezen el kellet mosolyognom. A jó öreg régi Edward. Most már oda mertem menni Jasper-hez,mert úgy láttam már nem annyira koncentrál, mint az előbb. Lágyan megcsókoltam. Viszonozta. Lehet tovább is mentünk volna, ha Edward félbe nem szakítja egy egyszerű nyilvánvaló mondattal.
- Ha nem zavar én is itt vagyok. Ha lehet, akkor ezt majd otthon a hálószobátokban intézzétek már el. Könyörgöm. Nem mindenkinek van meg a párja. - Mondta morcosan. Mire mind ketten elszégyelltük magunkat.
- Sajnáljuk. –mondta Jasper, megbánó arccal és szemmel.
- Semmi gond. – mondta Edward, elgondolkodva.
Ez nem sok jót sejtett. Majd hirtelen elrohant. Gondolatban kérdeztem, hogy hova megy.
A válaszát visszakiabálta.
- Magányra van szükségem. Ne várjatok haza. Majd megyek. Kérlek, hagyjatok. Köszönöm. - azzal el is tűnt a fák mentén. És Jasper-rel kettesben maradtunk. Meg tudom érteni, hogy Edward min, mehet keresztül. Rossz volt látni, hogy szenved. És ez által Jasper is. Oda bújtam hozzá. Lágyan megcsókoltam, hogy elvonjam figyelmét az imént történtekről. Kétségbe esetten csókolt vissza, mintha ez lenne az utolsó. Nem bántam.
- Szeretlek. –suttogtam.
- Én is. Te vagy létem értelme. Köszönöm, hogy vagy nekem. –mondta a hajamba.
Ezután egyre jobban csókolóztunk. Majd egy réten találtam magam.
2010. október 21., csütörtök
4.fejezet A menekülő útvonalak
Edward szemszög:
Nem hiszem el, hogy rávett erre Alice. De a családért megteszem. Mióta elhagytam Bellát a családunkra ténylegesen lehet használni az élő halott kifejezést, bár mióta Alice-nek volt egy különös látomása - amit természetesen nem osztott meg velem- az óta a lányok majd kicsattannak az örömtől. Igen én Edward Cullen, itt állok egy musical színház bejáratánál. Hová jut ez a világ? Na, most bemegyek, az erő velem van! Oké, beléptem. Egy kedves nő közelített felém gondolatai csak a jegyes körül forogtak.
- Segíthetek- mosolygott ábrándosan.
- Azt hiszem, Alice Cullent keresem Ed...- nem tudtam befejezni a mondtam, mert belém fojtotta
- Igen gyere, kövess- Szólt vissza mosolyogva.
- Jó- elindultam a szőke lány után, remélem neki össze fog jönni az álma, ha már nekem meg Bellának nem....Nem Ed legalább most ne erre gondolj.
- Itt vannak- mutatott egy csoportra három embert – vámpírt - azonnal felismertem Alice, Rose, Esme, a férfi valószínűleg a főnököm, de a lány annyira hasonlít Bellára. Vonz. Megfordult
De ez lehetetlen…
Bella szemszög:
Edward. Mary Alice Brandon Cullen megfolytalak! De ahogy elsiklott tekintetem Alice-ről, és megakadt szemem Edwardon tekintetem végigfuttattam rajta. Ed szokásához híven kiválóan nézett ki. Fekete ing volt rajta, felső két gombja nem volt begombolva. Ettől csak szexisebb lett, a haja egyszerűen fantasztikus volt, egyszerűen nem értem, hogy mit keresek még itt és nem vagyok már rég máshol.. simán megúsznám, mire észbe kapnának árkon-bokron túl lennénk… Jaj Bella állj már le! Nem ő elhagyott. Nem gondolhatsz folyton rá! Jó nagy levegőt! Megszólalt a telefonom. Életmentő.
- Szia!- köszönt bele Seb.
- Szia!- sóhajtottam fel.
- Fordulj meg!
- Mi?
- Fordulj meg!
- Oké- megfordultam és ott állt Seb, a nyakába ugrottam az én személyes életmentőmnek.
- Többször jövök, ha ennyire örülsz- motyogta hajamba.
- Ha-ha nagyon vicces, de mit keresel itt- reméltem válasza valami ilyesmi lesz: „Jöttem nem kell itt új színész”, vagy valami ilyesmi, de amint meghallottam a válaszát megállt bennem az ütő.
- Csak jöttem kitanítani az új színészpalántát- mutatott Ed felé.
Ed még mindig olyan döbbenten nézett, hogy azt hittem sokkot kapott.
- Edward te mit keresel itt??!!- sipítottam.
Alice szemszög:
Alig várom, hogy megjelenjen Ed és Bellával újra összejöjjenek és esküvő, amit természetes majd én szervezek. Annyira boldog vagyok. Megjött Ed és Bella telefonja megszólalt és egy férfihang szólalt meg Bella telójában.
Most meg egy másik férfi nyakában csimpaszkodik. MI?!?!
- Edward te mit keresel itt??!!- sipította Bella.
- Én sem nagyon értem, mondjuk sok mindent nem értek!- nézett rám olyan "Alice ha a szememmel ölni tudnék, már rég halott lennél"
Ekkor valami olyan történt, ami lehet egész létünkre hatással lesz…
Nem hiszem el, hogy rávett erre Alice. De a családért megteszem. Mióta elhagytam Bellát a családunkra ténylegesen lehet használni az élő halott kifejezést, bár mióta Alice-nek volt egy különös látomása - amit természetesen nem osztott meg velem- az óta a lányok majd kicsattannak az örömtől. Igen én Edward Cullen, itt állok egy musical színház bejáratánál. Hová jut ez a világ? Na, most bemegyek, az erő velem van! Oké, beléptem. Egy kedves nő közelített felém gondolatai csak a jegyes körül forogtak.
- Segíthetek- mosolygott ábrándosan.
- Azt hiszem, Alice Cullent keresem Ed...- nem tudtam befejezni a mondtam, mert belém fojtotta
- Igen gyere, kövess- Szólt vissza mosolyogva.
- Jó- elindultam a szőke lány után, remélem neki össze fog jönni az álma, ha már nekem meg Bellának nem....Nem Ed legalább most ne erre gondolj.
- Itt vannak- mutatott egy csoportra három embert – vámpírt - azonnal felismertem Alice, Rose, Esme, a férfi valószínűleg a főnököm, de a lány annyira hasonlít Bellára. Vonz. Megfordult
De ez lehetetlen…
Bella szemszög:
Edward. Mary Alice Brandon Cullen megfolytalak! De ahogy elsiklott tekintetem Alice-ről, és megakadt szemem Edwardon tekintetem végigfuttattam rajta. Ed szokásához híven kiválóan nézett ki. Fekete ing volt rajta, felső két gombja nem volt begombolva. Ettől csak szexisebb lett, a haja egyszerűen fantasztikus volt, egyszerűen nem értem, hogy mit keresek még itt és nem vagyok már rég máshol.. simán megúsznám, mire észbe kapnának árkon-bokron túl lennénk… Jaj Bella állj már le! Nem ő elhagyott. Nem gondolhatsz folyton rá! Jó nagy levegőt! Megszólalt a telefonom. Életmentő.
- Szia!- köszönt bele Seb.
- Szia!- sóhajtottam fel.
- Fordulj meg!
- Mi?
- Fordulj meg!
- Oké- megfordultam és ott állt Seb, a nyakába ugrottam az én személyes életmentőmnek.
- Többször jövök, ha ennyire örülsz- motyogta hajamba.
- Ha-ha nagyon vicces, de mit keresel itt- reméltem válasza valami ilyesmi lesz: „Jöttem nem kell itt új színész”, vagy valami ilyesmi, de amint meghallottam a válaszát megállt bennem az ütő.
- Csak jöttem kitanítani az új színészpalántát- mutatott Ed felé.
Ed még mindig olyan döbbenten nézett, hogy azt hittem sokkot kapott.
- Edward te mit keresel itt??!!- sipítottam.
Alice szemszög:
Alig várom, hogy megjelenjen Ed és Bellával újra összejöjjenek és esküvő, amit természetes majd én szervezek. Annyira boldog vagyok. Megjött Ed és Bella telefonja megszólalt és egy férfihang szólalt meg Bella telójában.
Most meg egy másik férfi nyakában csimpaszkodik. MI?!?!
- Edward te mit keresel itt??!!- sipította Bella.
- Én sem nagyon értem, mondjuk sok mindent nem értek!- nézett rám olyan "Alice ha a szememmel ölni tudnék, már rég halott lennél"
Ekkor valami olyan történt, ami lehet egész létünkre hatással lesz…
2010. október 20., szerda
3.fejezet A gyanu beigazolódása
Az árny az ablakban volt. Az ablakot szerencsétlenségemre nyitva hagytam. A szívem a torkomban dobogott.
- Szia Bella!! –rikkantott Sebastian.
- A szívbajt hoztad rám!- kiáltottam.
- Sajnálom - nézett rám kölyökkutya szemekkel, amit tud, hogy a gyengém.
- Elintézted?- érdeklődtem, kíváncsiságom már megint legyőzött.
- Ami azt illeti igen, de ha nem bánod elmennék most már aludni…- bólintásom után elment a szomszéd szobájába és gondolkozásom közepette elnyomott az álom.
Másnap reggel mikor felébredtem vigyorgó barátommal találtam szemben magam, Sebastiannal.
- Jó reggelt csipkerózsika!- suttogott
- Kinek jó? Aludni akarok!!!- motyogtam és a párnámat a fejemre húztam jelezve, hogy menjen el, de ő kitartó volt és lecövekelt az ágyam mellé mire én megadóan felsóhajtottam,
- Na, jó felkelek! De mert ma sok dolgom van, és nem miattad- mondtam sértődötten mire egy halk sóhajt kaptam válaszul. - Ma is egész nap a színházban leszek, szóval ne várj. Szia. De neked is ideje lenne már visszajönnöd, mert már mindenkinek hiányzol, meg kezd feltűnő lenni, hogy ilyen sokat kimaradsz –Ezzel felpattantam és kitessékeltem a szobámból, majd becsaptam az ajtót és vámpírsebességgel felöltöztem.
Elindultam kedvenc autómmal –mert több is van- egy fekete Audi-val.
- Jó reggelt –köszöntem be a próbaterembe, mikor beértem, és kórusban üdvözöltek a többiek, mert a kedvenc vagyok mindenkinél.
Elmentem átöltözni, majd visszafelé a terembe három ismerős emberbe – vámpírba - ütköztem.
- Sziasztok-, motyogtam zavartan.
- Szia! –ugrott Alice a nyakamba. Lelkesedése rám is átragadt egy kicsit.
- Szia-, ölelt meg Rose nem kis meglepetésemre.
- Na, menjünk lányok –próbált Esme oldani a feszengésemen, amiért ma is egy hálás pillantást kapott.
- Oh… lányok jó hogy itt talállak benneteket – jött oda George a kis futástól egy kicsit pihegve. - Menjünk, még vár rám a feladat, hogy bemutassalak az új színésznek, mert már megszokott színészi párosunk már sajnos nem áll fenn- hát igen én és Sebastian vagyunk az úgymond kedvencek, mindig egymás mellé osztanak be minket. - Szeretném bemutatni az új színészünket. Alice ajánlotta.
Megfojtom Alice-t! Ezt nem tehette! Ránéztem Alice-re és a vigyor a képen levakarhatatlan volt. Csak őt ne…
- Szia Bella!! –rikkantott Sebastian.
- A szívbajt hoztad rám!- kiáltottam.
- Sajnálom - nézett rám kölyökkutya szemekkel, amit tud, hogy a gyengém.
- Elintézted?- érdeklődtem, kíváncsiságom már megint legyőzött.
- Ami azt illeti igen, de ha nem bánod elmennék most már aludni…- bólintásom után elment a szomszéd szobájába és gondolkozásom közepette elnyomott az álom.
Másnap reggel mikor felébredtem vigyorgó barátommal találtam szemben magam, Sebastiannal.
- Jó reggelt csipkerózsika!- suttogott
- Kinek jó? Aludni akarok!!!- motyogtam és a párnámat a fejemre húztam jelezve, hogy menjen el, de ő kitartó volt és lecövekelt az ágyam mellé mire én megadóan felsóhajtottam,
- Na, jó felkelek! De mert ma sok dolgom van, és nem miattad- mondtam sértődötten mire egy halk sóhajt kaptam válaszul. - Ma is egész nap a színházban leszek, szóval ne várj. Szia. De neked is ideje lenne már visszajönnöd, mert már mindenkinek hiányzol, meg kezd feltűnő lenni, hogy ilyen sokat kimaradsz –Ezzel felpattantam és kitessékeltem a szobámból, majd becsaptam az ajtót és vámpírsebességgel felöltöztem.
Elindultam kedvenc autómmal –mert több is van- egy fekete Audi-val.
- Jó reggelt –köszöntem be a próbaterembe, mikor beértem, és kórusban üdvözöltek a többiek, mert a kedvenc vagyok mindenkinél.
Elmentem átöltözni, majd visszafelé a terembe három ismerős emberbe – vámpírba - ütköztem.
- Sziasztok-, motyogtam zavartan.
- Szia! –ugrott Alice a nyakamba. Lelkesedése rám is átragadt egy kicsit.
- Szia-, ölelt meg Rose nem kis meglepetésemre.
- Na, menjünk lányok –próbált Esme oldani a feszengésemen, amiért ma is egy hálás pillantást kapott.
- Oh… lányok jó hogy itt talállak benneteket – jött oda George a kis futástól egy kicsit pihegve. - Menjünk, még vár rám a feladat, hogy bemutassalak az új színésznek, mert már megszokott színészi párosunk már sajnos nem áll fenn- hát igen én és Sebastian vagyunk az úgymond kedvencek, mindig egymás mellé osztanak be minket. - Szeretném bemutatni az új színészünket. Alice ajánlotta.
Megfojtom Alice-t! Ezt nem tehette! Ránéztem Alice-re és a vigyor a képen levakarhatatlan volt. Csak őt ne…
2010. október 19., kedd
2.fejezet A felismerés
És akkor a sarkon befordultak: Rosalie, Esme, Alice. A felismerés pillanatában ordítani lett volna kedvem. De ebben a pillanatban olyan dolog történt, amire egész létemben emlékezni fogok; Rosalie elmosolyodott. Esme arcát a döbbenet uralta, Alice először döbbent majd felhőtlenül boldog volt, arcán levakarhatatlan vigyorral. És ekkor már nyakamban éreztem az apró lányt, Alice-t, amint átölel. Szemében ezer és ezer kérdéssel.
- Amint látom már ismeritek egymást. – mondta George folytatást remélve, hogy magyarázatot adunk erre a különös viselkedésre.
- Ez egy nagyon-nagyon hosszú történet. – dalolta jó kedvűen Alice.
De nekem csak egy bólintásra volt energiám.
- Irány vásárolni. –kiáltott fel a csöppnyi Alice, vidáman.
- Jó hát én magatokra is hagylak. –távozása közben, mosolyogva, kiáltott vissza George.
- Hát nekem…- de, nem tudtam végig mondani, mert Alice a szavamba vágott.
- Nincs kifogás. –mondta ellentmondást nem tűrve Alice.
- Oké. - egyeztem bele.
Elmentünk vásárolni, hát Alice vásárlás terén nem sokat változott; sok-sok ruhát, energiát, pénzt nem kímélve vásárol. Vásárlás után beültünk egy kis pressoba.
- Na most már mesélhetsz! – csicseregte Alice
- Mit is kéne nekem mesélnem?- próbáltam egy kicsit húzni az időt. Még nem mondhattam el nekik az igazat, mert hát végtére is, ők, hogy törődhetnének bele abba amibe én sem tudok?
- Hát kezdhetnéd ott, hogy 70 év elteltével miért nézel még mindig ki 17évesnek, aztán, hogy miért színházba dolgozol, majd végső soron, hogy mikor jövünk legközelebb vásárolni, ja és mikor jössz át hozzánk a többiek majd ki fognak ugrani a bőrükből, ha majd meglátnak!- na itt szakítottam meg a szóáradatot
- Nem Alice a többiek nem tudhatják meg, hogy még életben vagyok!
- De hát miért?
- Hát elég sok oka van, de még most nem mondhatom el, és kérlek, nagyon szépen kérlek a többieknek, se mondjatok semmit rólam!
- Megígérjük, hogy nem mondjuk el, és nem faggatózunk! Mindent, elmondasz, ha készen állsz majd rá, ugye Alice?
- Igen anya.
- Akkor ezt megbeszéltük, akkor folytathatjuk?- mosolygott Rose bájosan.
- Mit akarunk mi folytatni?- a hangom egy oktávval magasabbra szökött.
- Hát a vásárlást…
- Mi, de… Nekem mennem kéne, mert holnap próba, amin, jelzem nektek is részt kell vennetek és újabb jelzés nekem még aludnom is kell.
- Igaza van Bellának lányok, most már nekünk is ideje haza mennünk-védett meg Esme, amiért egy hálás pillantást küldtem.
- Na, akkor én mentem is - és azzal a lendülettel fel is álltam.
Elindultam haza, közben azon járt az agyam, hogy rossz előérzetem van és sajnos az ilyesfajta
érzéseim, általában beválnak.
Kinyitottam a bejárati ajtót és már mentem is a fürdő felé, mert be kellett vallanom, hogy hulla fáradt voltam. Letusoltam, hajat mostam, fennmaradó szokásomból eperillatú samponnal. Magam köré tekertem egy törülközőt és elmentem hajat szárítani. Mahagóni színű hajam lágyan omlott a vállamra miközben a tükörben az ággyal szemeztem. Felvettem egy alvópólót és belebújtam pihe-puha ágyamba, azzal a rossz érzéssel, mintha azt érezném valami nagyon-nagyon rossz készülődik, mely talán mindent megváltoztat. Ekkor megláttam egy árnyat az ablakomba…
2010. október 18., hétfő
1. fejezet
Régen látott ismerősök
És a fények kigyúlnak, a zene megszólal, és a közönség tapsol, én így vagyok egész, de talán mégsem vagyok az igazi, mert a szívem darabokra hullott, miután Ő abban a bizonyos erdőben elhagyott, melyre még csak gondolni sem merek. Ennek már 70 éve, de még mindig úgy érzem mintha tegnap lett volna. Fiatalos kinézetemre büszke vagyok.
A darabnak vége, a fények kihunynak, a zene elhalkul, meghajlunk, a közönség vad tapsba kezd. Ez az életem.
Ha nem jöttetek volna rá a nevem Isabella Marie V. Swan. A Globe Theatre ékes tagja vagyok.
- Bella! Bella!! – s csak hamar megérkezet a főnököm George.
- Tessék?? – eközben hátra fordulok a gratulációkat megszakítva.
- A városba költözött három tehetség, akiket szívesen fogadott a színház és ismerkedj meg velük, mert a következő darabot a segítségükkel fogod eljátszani.
S ekkor megjelent három ismerős arc…
Prológus
"Sokszor azt hiszem egyedűl vagyok, pedig ott van velem a fájdalom és a sötétség kegyetlen valósága. Azt mondják, a fájdalom egy megszokható érzés , de nekem nem sikerült megszoknom, mert én reménykedni sem tudtam, hogy el fog múlni egyszer. De a fájdalmat már barátként köszöntöm, csak egy ember van kit igazán érdekel hogy létem. Más emberek a felszineségükkel bosszantanak, ha kérdeznek válaszomat meg sem várják. De az élet hideg, és kegyetlen. Egyetlen remény sugaram a színház..."- idézet Bella naplójából.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)